Jupiter holdja (Jupiter’s Moon, 2017) – Felemás érzéseim vannak Mundruczó Kornél filmjével kapcsolatban. Miközben abszolúte díjazom azt, hogy a jelenkor egyik legfontosabb kérdésével – a migrációval – foglalkozik, ráadásul egyéni nézőpontból közelítve fel, hogy szinte készségszinten emeli be az ún. szerzői filmbe a leghollywoodibb popcorn-mozik eszközrendszerét, s ezt koherens egésszé is képes forrasztani; hogy tényleg jól néz ki a film, látványos, sőt, lélegzetelállító (Rév Marcell remek), nem tudok elmenni amellett, hogy a dialógokat egy az egybe ki lehetett volna dobni belőle. Ugyanis, ilyen mondatokat, amiket ebben a filmben mondanak a szereplők, élő ember nem mond a szájával. Értem én, hogy tört angol, és izé… de ez így szar. Ráadásul, rettenetes az utószinkron is. A főszereplő (aki szerintem téves, bár a párom szerint nem rossz választás) Merab Ninidzéről úgy válik le a szinkron, mintha valahol, tőle méterekkel odébb valaki más beszélne – csak mi, a nézők nem látjuk. A repülő srác (Jéger Zsombor) is súlytalan, de itt most színészi értelemben is. Tetszett viszont Cserhalmi György szinte már démoni, ám mégis törékeny, esendő rendőr-figurája és Balsai Móni sem tud hibázni, ezúttal komoly, drámai szerepben. Viszont, hiába csap bele Mundruczó a “lecsóba”, igazán releváns tanulságot ő sem képes meghozni, de legalább ügyesen megfogalmaz egy szép közhelyet. Ez mindenképpen eredmény. Szóval… 6/10

Elle (2016) – Paul Verhoeven briliáns rendezése ez a thriller, mely egyben Oscar-jelölést is hozott Isabelle Huppertnek (lásd a képen). Témáját tekintve, lehetne a film akár Elemi ösztön 2. is, hiszen ezúttal is a vágyak, a szexuális kielégülés és az erőszak bonyolult metafizikáját vizsgálja Verhoeven: itt egy megerőszakolt nő és megerőszakolója közötti bizarr kapcsolat van terítéken, azonban olyan társadalomkritikus körítéssel, olyan sablonokat borító fordulatokkal, egyedi karakterekkel és környezetábrázolással, hogy az helyenként már néha kifejezetten bunueli, máskor pedig haneke-i. 8/10

Faterok motoron (Wild Hogs, 2007) – Igen érdekes szereposztás (William H. Macy, Marisa Tomei, Peter Fonda! vagy Ray Liotta ellenére John Travolta, Tim Allen és Martin Lawrence…) egy teljesen lényegtelen, de egy lomha vasárnap estén mégis szórakoztató filmben. Kertvárosi, középkorú puhapöcs papucsférjek, amolyan divat-Harley&Davidsonos faszik, milliós motorokon, igazi férfiakká válnak, amikor minden kötél szakad. Vicces a Szelíd motorosok megidézése. 6/10

Hibátlan előadás (Grand Piano, 2013) – Nagy franc ez a Damien Chazelle, ugyanis 2013-ban egyszerre két helyre is el tudta adni nagy ötletét, a “zenész, akinek tökéletesen, egyetlen hiba nélkül kell játszania, különben meghal”-t. Ekkor készült ugyanis a Whiplash című rövidfilm, melynek egy évvel későbbi nagyjátékfilm-verziója elég hangos sikereket aratott, ugyebár. Ott ugyan a halál csupán egy perverz módon maximalista zenetanár képében jelenik meg, de ebben a spanyol filmben –Eugenio Mira rendezésében-a híres zongoristát (Elijah Wood) hibátlan játékra kényszerítő hang egy mesterlövész, szuperhalk és szuperpontos puskával. A Whiplash persze, másfelé is kanyarodik el, minden ízében egységes, koherens dolgozat – ez a film viszont inkább csak egy-két jó és egy csomó rossz, idétlen, illetve erőltetett ötlet kidolgozatlan halmaza. A zene itt is központi elem, azonban nem jazz, hanem egy meglehetősen béna, jellegtelen műzene, amit az alkotók minden idők legeljátszhatatlanabb zeneműveként kívánnak eladni. Aki hallott már Rahmanyinovról, Lisztről, Prokofjevről vagy akár csak Beethovenről, ennek hallatán csendben mosolyog, mint ahogy azon is, hogy komolyzenei koncerten elképzelhetetlenek olyan események, melyek mellett itt gyakorlatilag szó nélkül megy el a film. Chazelle erősen ritmizált, szinte zenei cselekményszövése sem érvényesül a filmben, az a thriller (vagy mi), ami pedig a végére kikeveredik, hatástalan. Azonban a Bösendorfer valóban az egyik legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát gyártja, melynek hangja önmagában is elég egy mítoszra -értő kezek között-, és egy nehéz darabbal birkózó tehetséges zenész drámája is lehet olyan erős, amely önmagában is elegendő egy jó filmre. A Hibátlan előadás nem ilyen. 4/10

Gyerekek (Deti, 2014) – A szlovák Jaroslav Vojtek kisebb fesztiválokon (pl. Peking, 2015) szépen díjazott filmszkeccsének négy darabja (Fiú, Maraton, Kanári, Apa) a gyermek-szülő kapcsolat különböző természetű díszfunkcióira világít rá. Négy történet, négy évszak és négy kapcsolat, szépen fényképezett, lírai megfogalmazásban, viszont ezzel együtt, szinte dokumentarista hitelességgel. Négy megkapóan szép, de egyben mélységesen szomorú emberi történet a féltékenységről, az árulásról, a magányról, a meg nem értettségről, valamint az elfogadásról és az elengedésről. 8/10