A 86 éves Mészáros Márta, a jól ismert közhely szerint, igazi filmrendező, hiszen 26. filmjében is ugyanazt a témát boncolgatja, mint az azt megelőző 25-ben. Az Aurora Borealis – Északi fény így lehetne akár “Napló dédunokáimnak” is, vagy “Egy másik kilenc hónap”, hiszen ugyanezek a témák kerülnek filmvászonra újra, csak éppen kicsit elmozdított hangsúlyokkal, más szereplőkkel, egy más történetben; de Mészáros most is a saját gyökereit, önazonosságát és sorsát kereső nőről mesél, ugyanarról a huszadik századot alapjaiban meghatározó két évtizedről, a szerelemről és az anyaságról, ideológiák és kultúrák káoszáról.

De Mészáros azért is valódi filmrendező, mert természetesen, magától értetődően és érzékeny, nőies, egyéni, de közérthető hangon képes beszélni igen bonyolult családi tragédiákról és drámai -elsősorban női- sorsokról. Az Aurora Borealis fordulatos cselekményének középpontjában két nő áll, anya és leánya. Az idős, korábban bábművészként tevékenykedő anya (Törőcsik Mari) egy nap rosszul lesz vidéki otthonában és a kórházban kómába kerül. Lánya (Tóth Ildikó) elfoglalt bécsi ügyvéd, aki munkáját félbehagyva rohan haza a hírre, s amíg édesanyja a kómában lebeg, ő a holmijai között kotorászva megdöbbentő dolgokat talál, melyeknek utánajárva előtte ismeretlen -tragikus- családi titkokra derül fény.

Mészáros meséjében világosan sejlik fel a kor mai aggyal már szinte felfoghatatlan (de éppen annyira fenyegető), vészjósló atmoszférája. Néhány pontos jelenetből megismerjük az anya ötvenes évek elején, Magyarországon töltött fiatalkorát (Törőcsik Franciska), hogyan lett szerelmes a kitelepített, snájdig fiatal grófba (Wunderlich József), hogyan próbáltak átszökni Ausztriába, hogy békében és nyugalomban lehessenek egymáséi… Nem tudom viszont, hogy beszéltek-e már valaha ilyen nyíltsággal magyar filmben az orosz katonák második világháborút követően, folytatólagosan és csoportosan elkövetett, brutális nemi erőszaktevéseiről?

Természetesen szó sincs arról, hogy Mészáros Márta démonizálná az oroszokat, hiszen a történet további meghatározó fordulatai is nagy részben egy oroszhoz kötődnek, ezúttal azonban már közel sem ennyire negatív színben. A több országban (Ausztria, Magyarország, Oroszország), több nyelven (magyar, német, angol, spanyol és orosz) és két idősíkban játszódó történet amúgy is mentes minden direktbe politizálástól, mindenféle szekértábor-veréstől és árokásástól, hangja, modora ezúttal is szinte naplószerűen személyes, mégis érzelmileg, pszichológiailag is, de történelmileg is részletekbe menően pontos; ezzel együtt megmarad mindvégig izgalmasnak is, a végén egy megkapóan szép csúcsponttal. A filmről való megemlékezések kiemelt helyen fognak szólni Törőcsik Mari alakításáról, aki sajnos e sorok írása idején is kórházban fekszik, az intenzív osztályon. Nehéz is elvonatkoztatni a szerep és az azt játszó színésznő sorsa közötti párhuzamoktól, de Törőcsik Mari még nagybetegen is nagy színésznő, apró rezdülésekkel, a tekintetével és törékeny lényének mérhetetlen súlyával is képes közvetíteni a rendezőnő által kívánt gondolatokat és érzületeket. Fiatalkori önmagát játszó (csak névrokon) Törőcsik Franciska minden tekintetben megfelel neki, igen mély, átélt drámaisággal játszik ez a megkapóan szép, fiatal színésznő. Tóth Ildikónál pedig talán nincs ma Magyarországon filmen és színpadon természetesebben mozgó, érző és létező színésznő, ő a magyar Juliette Binoche. A férfiszereplők sem arctalanok, de az ő szerepük e filmben csak másodlagos, még ha a nők életének bizonyos pillanataiban alapvetően meghatározók is. Intim (Piotr Sobocinki Jr. operatőr szépen, ízlésesen fotografált), okos és nőiesen érzelmes film ez, mint Mészáros Márta szinte minden filmje. 8/10