Marine Vacth még mindig fiatal és gyönyörű, ahogyan François Ozon 2013-as filmjében megismertük (bővebben Ozon korábbi filmjeiről itt, itt és itt), és tényleg, valóban a vaginájában indul ez a film, ahogyan szinte mindegyik idei Cannes-i filmfesztiválról szóló tudósítás azt ki is emelte – tehát, akik járatosak már a kitűnő francia rendező világában, azok hátradőlhetnek, mert ők már tudják, hogy helyben vannak. Illetve, mégsem: a Dupla szerető ugyanis műfaji film, mellyel Ozon a múlt század kilencvenes évei óta véleményem szerint méltán elfeledett zsánerét, az erotikus pszichothrillert hozza vissza a köztudatba. Márpedig, Ozonra korábban nemigen volt jellemző a műfajokban való gondolkodás… (Persze, az is lehet, hogy az alapanyag, Joyce Carol Oates 1987-ben megjelent Lives of the Twins ‘Az ikrek élete’ című regénye predesztinálta erre a műfajválasztásra.)

Amúgy a (közepesen) nagy port felvert indító képsor messze nem újdonság, hiszen, ha emlékeim nem csalnak, például már egy több évtizedes hollywoodi komédia (Nicsak, ki beszél) is elsütötte ezt “poént”, Woody Allen is az Amit tudni akarsz a szexről, stb.-ben, valamint elég sokan át is éltük már ezt az élményt világra jövetelünk első pillanatában. De tagadhatatlan, erős kezdés azért… Témánál vagyunk, hogy úgy mondjam. Persze, Ozon ezúttal is a női lélekkel foglalkozik, hiszen a test és a lélek alapvetően összetartozik az életben, s hogy ezúttal egy elég határozott műfaji jegyekkel körülírható zsánerben teszi ezt, az csak a furcsaság a dologban, ami szintén Ozon sajátja volt mindig is. Mármint a furcsa, rendhagyó, “más” lelki folyamatok és szexuális szokások iránti fokozott érdeklődés. Hogyan aztán ez így mennyire lesz működőképes, az egy másik kérdés…

Zsánerfilmeknél nem illik elspoilerezni a végkifejletet, ezért csak annyit árulnék el a sztoriról, hogy egy fiatal lány (Vacth) a főszereplő, aki anorexiája, valamint nőgyógyásza által pszichoszomatikus eredetűnek gondolt, állandó hastájéki fájdalmai miatt pszichológushoz kerül, akibe -mint ahogyan azt, optimális esetben, József Attila hírhedt “kockás füzetei” óta mi magyarok is jól ismerjük- szerelmes lesz. A sármos, fiatal lélekgyógyásszal (Jérémie Renier) a lány hamarosan össze is költözik, a terápia, majd annak személyessé válásával megszűnve, a boldog családi élet a panaszait is elmulasztja. Legalábbis egy darabig, mert a lány véletlenül rájön, hogy a barátjának van egy ikertestvére, aki szintén pszichológus…

Szerintem Ozon hibázott akkor, amikor ezt a történetet egy műfaj szabályainak kereteibe kényszerítette, mert a film -számomra legalábbis- felületesen nézve éppen olyannak tűnik, mint egy hamisítatlan, b-kategóriás erotikus pszichothriller 1992-ből. Pont olyan erőltetett fordulatokon keresztül kanyarog a helyenként valóban kissé öncélúan “látványossá” tett történet a bombasztikus végkifejlet felé, mint ahogy például az önmagában azért elég jól sikerült Elemi ösztön, és társai tették sokkal izgalmasabban. Ozon nem merte magát teljesen elengedni ezen a pályán, a választott műfaj pedig látványosan megkötötte a kezét. Pedig ahogyan az iker-kapcsolatok bonyolultsága és a kívülállók részére sokszor misztikusnak tűnő mélységei megjelennek a filmben, azok a pszichológia tudománya által akár még hitelesnek is minősíthetők. Vannak értékek a filmben tehát, Marine Vacth is képes drámai mélységeket megmutatni, amellett, hogy még mindig szép és fiatal, Jérémie Renier is ügyesen oldja meg a dupla (szerető) szerepét, de engem mégis untatott a film. A csattanósnak szánt zárókép pedig még rá is tett egy lapáttal és menthetetlenül húzta le a filmet a gagyiba. 6/10