Filmnapló – 2017. október

A Heineken-emberrablás (Kidnapping Mr. Heineken, 2015) – Megtörtént eseményeket dolgoz fel a Tetovált lány-sorozatból megismert Daniel Alfredson dokumentum-krimije, hiszen néhány holland lúzer tényleg elrabolta 1983-ban az ismert vörös csillagos sörkonszern dúsgazdag alapító-tulajdonosát. Az ügy minden idők legnagyobb kifizetett váltságdíjáról vált világhírűvé, nem véletlenül készült róla egyéb filmes feldolgozás is. Maga az emberrablás félsiker volt, ahogyan ez a film is. Jól sikerült az elkövetők bevezető miniportréja, jól idéződik meg a kora nyolcvanas évek atmoszférája is, nincs baj a filmmel egészen a váltságdíj kézhezvételéig – amikor is túl sokfelé ágazik a történet, hogy azt frappánsan rövidre lehessen zárni. Átírni pedig éppen a realitások miatt nem lehet. Így azonban marad a buta inzertes, magyarázó megoldás… 6/10

Siralomház (The Chamber, 1996) – A John Grisham regényéből készült börtön- és tárgyalótermi drámában Faye Dunawayt és Gene Hackmant nézhetjük Chris O’Donnell társaságában. Egy ambiciózus, fiatal ügyvéd (O’Donnell) saját nagyapját (Hackman) készül megmenteni a halálbüntetéstől. A bűn, amiért a nagypapit ki akarja végezni Mississippi állam, az egy államügyész, valamint két kisgyermekének robbantás általi meggyilkolása, előre megfontolt és főleg rasszista indíttatásból, tekintve, hogy a nagypapi aktív Ku-Klux-Klán harcos. A per (pontosabban már a per utóélete) veszett fejsze nyele, hiszen még ebben az alapvetően konzervatív államban is egyértelmű a bűnös bűnössége, amit ő sem tagad. Unokája, az ügyvéd azonban rájön, hogy a bűncselekményt nagyapja nem egyedül követte el. A film azonban, ahelyett, hogy izgalmasan felfejtené a messze és magasra futó szálakat, inkább a nagyapa és unoka közötti kapcsolat fejlődésére koncentrál, mely a nullától a szolidan katartikus elfogadható felé konvergál, miközben a történet sem csúszik meg a hűbelebalázskodó idealizmus tükörjegén. Hackman zseniális, ahogyan magyar hangja, néhai Rajhona Ádám is. 7/10

Játszani kell (Lily in Love, 1984) – Molnár Ferenc A testőr című vígjátékának Makk Károly általi szabad feldolgozása ez a film, melyben egy híres amerikai írónő (Lily Wynn – Maggie Smith) érkezik Budapestre, ahol egyik könyvéből készítenek filmet. A főszerepet azonban nem az írónő elkényeztetett, ám öregedő hollywoodi sztár férje (Christopher Plummer) kapja meg, neje, az író, egy latinos, temperamentumos színészt akar. A vérig sértett férj azonban nem hagyja magát és maszkmesterének, valamint színészi tehetségének segítségével, ő maga is jelentkezik a castingra… A régimódi módon bohókás, átveréses történet a házasság zűrzavaráról mesél (amit köztudottan Molnár és Makk is igen jól ismert), érdekessége pedig, a korabeli budapesti helyszínek mellett, a Downton Abbey-ből ismert Maggie Smith, valamint a sok más filmből ismerős Plummer közepesen szórakoztató asszója – amit egyértelműen Maggie nyer. 6/10

Menedék (The Zookeeper’s Wife, 2017) – A kőkemény Kőkemény Minnesotáról, vagy a misztikus A bálnalovasról ismert, új-zélandi illetőségű Niki Caro Jessica Chastain főszereplésével készített holokauszt-filmje, annak ellenére, hogy a tragikus történelmi esemény nagyszámú, és igen változó színvonalú feldolgozása mára már saját al-műfajként szerepel a filmtörténelemben, és annak ellenére, hogy látatlanul soknak tűnt a zsidók megsemmisítését ártatlan állatok likvidálásának történetével ötvözni, mégsem sikerült rosszul. Persze, a varsói állatkert tulajdonosai által az állatkert pincéjében megmentett zsidók története igaz, megtörtént a valóságban, példázva, hogy a legmeglepőbb történeteket az élet kreálja (bár ezt azért nem kellett volna). Érzelmes, de ennek -és az ábrázolt történet- ellenére ízléses, szépen fotografált, kiszámított dramaturgiája ellenére is megható, szép film ez. Csak történetet mesél, de nem elemez, nem boncolgat és nem nyúl mélyebbre, mint amennyire a történet elmesélésének szándékhoz szükséges. 7/10

Blues Brothers (1980) – Meglepetten nézek e filmre, mert meglepetés, hogy mennyire jó(l tud esni adott esetben, mondjuk egy unalmas, szürke, ködös szombat délutánon). Egyszerű, mint a szög, banális, mint egy óvodás mesekönyv, de mégis van egy erős fílingje, jók a karakterek, jók a zenék, és süt az egész, úgy, ahogy van. Meg kéne csinálni színpadi musicalként, és tudom is, hogy hogyan. 🙂 9/10

Botrány a birodalomban (Mrs. Brown) – Jeremy Brock és John Madden életrajzi drámája a korszaknévadó Viktória királynő hosszú uralkodásának középszakaszát tárgyalja, amikor már a királynő szeretett férje halott (ezért hordta élete végéig a gyász-feketét), és visszavonult Balmoralba, hogy békében gyászoljon. Ekkor volt személyi inasa egy bizonyos Brown nevű, karakán és keresetlenül őszinte modorú férfi, akivel a királynő mély és tiszta barátságba keveredett, nem törődve az országot lázban tartó pletykákkal. Mintha egy rész lenne a Downton Abbeyból… Judi Dench (Viktória) és Billy Conolly (Brown) egyaránt remek. 7/10

Senki fia (The Son of No One, 2011) – Nem igazán tiszta, mi volt a szándéka e filmmel Dito Montiel író-rendezőnek… Összecsődített egy csomó remek színészt, Chaning Tatumot, Ray Liottát, Al Pacinót, még Juliette Binoche-t is áthozatta Európából arra a két-három jelenetre, de simlis zsarus filmnek túl szétfolyós, túl “művészi”, a film amúgy szépen, hitelesen megjelenített helyszínének emléket állító szociodrámának viszont túl mesterkélt. 6/10

Árulók (2017) – A vizsga, A berni követ, a Félvilág és a Szürke senkik, és a Szabadság – Különjárat írója, Köbli Norbert ezúttal az utóbbi film rendezőjével, Fazakas Péterrel készítette el legújabb tévéfilmjét. A cselekmény ezúttal kevésbé fordulatos, thrillerszerű, mint a korábbi, remek darabok esetében, ritmusában, hatásmechanizmusában inkább a Szürke senkikhez kapcsolódik. A korhangulat érzékletes megjelenítésében jeles a film, a nyomasztó aura tökéletesen átjön. Az már nem a film hibája, hogy csak néhány szót kellene megváltoztatni, és a történet játszódhatna jelen időben is, és akkor ütne igazán. Hegedűs D. Géza világszínvonalú formát fut mostanában, filmen és színpadon is. Itt is. 7/10

Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007) –  A zene nem zene, a szöveg nem szöveg, senki nem tudja, hogy jön, vagy megy… Bár ez csak egy romantikus komédia, ám a javából, mondhatni, sűrűjéből, melyben Hugh Grant ezúttal egy kiégett, öregedő pop-rocksztár, akinek utolsó felkérése egy dal megírására megoldhatatlan feladatot okoz. Drew Barrymore pedig az ő bőbeszédű, pergő fantáziájú -természetesen bölcsész végzettségű- bejárónője, aki látva munkaadója terméketlenségét, kicsit besegít a dalírásba… Nem tudom a titkát a cápaszájú Hugh-nak, de ezt a műfajt neki találták ki. Semmit nem tesz érte, szemmel láthatóan lusta, mint színész és unja is az egészet, mégis úgy jön le a vászonról, hogy lubickol az adott szerepében. Drew óriási komika, abban nincs semmi meglepő. Jó kis litty-lötty ez, néha, unalmas, hűvös vasárnap délutánokon például kifejezetten bírom az ilyeneket. 7/10

Better Call Saul – Season 2. (2016) – Ahogyan az első évadból (és a Breaking Bad vonatkozó részeiből) megismertük, minden és mindenki megy a maga útján. Most meséljem el, miről szól s hogyan? Egy bőbeszédű, vagány, de alapvetően balfasz és jó szándékú ügyvéd, valamint egy mexikói banditákkal kekeckedő nagypapi (a képen Jonathan Banks -Mike- és Bob Odenkirk -Jim-) néha abszurd, máskor csak simán vicces kalandjai valahol messze, a világ végén. De nézd inkább. Én tolom is a harmadik évadot… 9/10

A setét torony (The Dark Tower, 2017) – Stephen King egyik legfurcsább írása az e film alapjául szolgáló regény-sorozat, egy sok szálon hömpölygő cselekményű, disztópikus fantasy, amiből érthetetlen módon egy alig másfél órás, mozifilmként erősen tévéfilmes látványvilágú, kiherélt izét kreált a Ron Howard vezette produkciós stáb, amiben maga King (és nagy szívfájdalmamra, többek között az Ádám almáit is jegyző Anders Thomas Jensen) is helyet foglalt. Annyi lejön ebből a filmből, hogy nagyjából milyen a világa ennek a történetnek, de más nem. Ha olvastad a könyvet, most csalódott vagy és nagyon mérges vagy, ha nem, akkor kíváncsi és mérges, hiszen elhúzták a mézesmadzagot, de aztán otthagytak a francba’, éhesen, kielégítetlenül. Szóval, így, ezért kár volt (pedig Matthew McConaughey elég lezseren adja a halál sötét ruhás angyalát). 4/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.