Először is, Vincent Lindon hangja… Ez a hang jelenti életem első komoly moziélményeit. Nem konkrétan Lindon hangja, hanem ahogyan ő beszél ebben a filmben, az a rekedtes, suttogva hadaró, szétbagózott férfihang, Jean Gabin és Michel Simon hangja, amely a mai napig a fülemben cseng gimnazistakorom filmtörténeti filmklubjaiból. Nekem itt kezdődik a mozi, francia nyelven és fekete-fehérben. Így szocializálódtam. Jacques Doillon művész-életrajza, amit a nagy francia szobrászról készített, természetesen nem fekete-fehér, de francia, és Lindon, aki Rodint, az alkotót alakítja, szintén nagyon francia.

A filmet rendező Doillon maga is a francia film ismert, jelentős alakja, szerzői filmes, aki a filmtörténeti jelentőségű új hullám “farvizén” került be a köztudatba: az 1970-es évek elejétől filmez. Ez a film sem hagyományos, epikus életrajz. Doillon Rodin (most tanultam meg például, hogy nem pestiesen Rodennek, hanem Rodánnak ejtik a franciák, zárt ‘á’-val) életét nem kronologikusan mutatja be, hanem néhány, általa mérföldkőnek tekintett momentumot ragad ki belőle. Ezek közül az egyik Camille Claudelhez (Izia Higelin), tanítványához és múzsájához fűződő egyszerre intellektuális és érzéki kapcsolat, illetve, Rodinnak általában a nőkhöz, a modelljeihez, Rose-hoz, a cselédjéhez, majd (el nem ismert) gyermekeinek anyjához fűződő ambivalens viszonya, a másik pedig Rodin alkotói módszerének, a formák megragadásának és “életben tartásának” érzékeltetése a szobrászat technikai stációin, valamint egyes ismert műveinek, pl. a Csóknak, vagy a botrányosan fogadott Balzac-szobornak megfaragásán keresztül. Érdekes, hogy a talán legismertebb Gondolkodó mindössze egyetlen vázlatként tűnik fel rövid időre, viszont maga Rodin (illetve Lindon), igen hangsúlyosan, többször felveszi a mára emblematikussá vált pózt.

Doillon tehát nem sztorikat mond el a nagy szobrászról, hanem személyiségét, hogy úgy mondjam, művészi lelkületét próbálja érzékeltetni, illetve azt, amit művészete hozott a szobrászatba, az egyetemes kultúrába. Maga a szobrászat nyilvánvalóan erősen érzéki műfaj, hiszen az alkotó talán ebben a művészeti ágban van a legközvetlenebb viszonyban a matériával, amiből megteremti alkotását, így a film is igen hangsúlyosan érzéki. Rodint erősen érdekelte az emberi test, az abban lüktető élet, az izmok, csontok játéka, a bőr (és minden más anyag) tapintása, ezt próbálta megragadni a szobrokban és ezt kereste a nőkben is: nagy természetű ember volt, akit Lindon hitelesen jelenít meg. Bozontos arcszőrzetével, az alkotás és a nála ezzel szorosan összefüggő állandó nemi vágy lázában élő szemeivel, erős, szőrös, durva, kőfaragáshoz és gipszmintázáshoz szokott kezeivel éles kontrasztot alkot a fiatal női modellek makulátlan, tiszta bőre és törékeny teste, amit viszont rendszerint dévaj kacérsággal kínáltak fel a művészet oltárán és egyúttal a művész ágyában is.

Mivel azonban a film cselekménye -a fentiekkel összefüggve- kissé vékony, Rodin története inkább a művészettörténet, valamint az alkotás pszichológiája iránt érdeklődők számára nyújthat élvezetet. 7/10