Találtam egyszer a neten egy útinaplót, amit egy olyan srác írt, aki egy szál hátizsákkal vágott neki Vadkeletnek, keresztül a lehető legzűrösebb régiókon. Sokan, meglepően sokak teszik ugyanezt, még bőven tart a divatja a hátizsákos csavargásnak, főleg nyugatról keletre, vagy délre – visszafelé már nem annyira, vagy azt most éppen tömeges migrációnak hívják. Na, ott olvastam, hogy a csávó igazán akkor érezte magát biztonságban a cikisebb környékeken, amikor hosszú útjának egy szakaszán olyan izraeli fiatalokkal volt, akik katonai szolgálati idejük leteltével indultak gőzt kiereszteni, mintegy csavargásilag. Az ok egyszerű, aki izraeli katonaként naponta járőrözik, mondjuk Hebron-külsőn, az nehezen tojik be néhány dühösen villanó tekintetű helyi erőtől, vagy agresszíven nyomuló árustól.

Egy másik dolog, hogy amikor először jártam Thaiföldön, tehát gyakorlatilag egy egzotikus -nem nyugati kultúrájú, mérsékelt égövi országban- nyilván a kiemelt úticélok között volt egy dzsungeltúra is. Témában magát tapasztaltabbnak mutató ismerősöm ezt annyival intézte el, hogy á, nincs abban semmi érdekes, olyan, mint a Bakony. Nos, nem olyan, nemhogy az igazi dzsungel nem olyan (mint az később kiderült), de még egy kevésbé gondozott, a turistaútvonalaktól távolabb eső thai közpark is sokkal bujább, mint a legbujább bakonyi erdő. No, és a klíma, a hangok, a szagok, a mindent átható állandóan rothadó nedvesség, ugyebár. Durva hely, és valóban túlélőtúra hangulata van még egy kiépített ösvényen való félnapos túrának is. Hát még egy igazinak…

A részben ma is élő szereplőkkel (hopp, ez egy spoiler volt!) a valóságban is megtörtént eseményeket elmesélő Dzsungel című film egy effélét mutat be. Főhőse egy izraeli srác, aki katonaéveit letudva, szembeszegülve a családi akaratnak, világgá megy, hogy kieressze azt a bizonyos gőzt, és kipróbálja magát, mennyi is az annyi. Yossi Ghinsberg (Daniel Ratcliffe) kisebb kanyarok után Dél-Amerikában találja magát, hogy fejest ugorjon a kontinens misztikus lényegébe. Összeverődik néhány hasonszőrű gringóval, és ahelyett, hogy megmásznák a Machu Pichut, mint minden rendes turista, azt tervezik, hogy az igazi amazonasi dzsungelt ismerik meg és egy magát tapasztaltnak beállító vezető beszámolóit hallgatva, már azt képzelik, hogy egy ismeretlen indiántörzset fognak felfedezni, majd dúsgazdagon térnek haza a titkos aranylelőhelyen talál nyereménynek köszönhetően. Természetesen, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezik és lassan a dzsungel átveszi az irányítást…

Még a hátizsákos turizmus hőskorában, valamikor a nyolcvanas évek elején történnek az események, erre utal a csővázas hátizsák, a sima utcai ruhában való túrázás (ma már külön divatág épül a hátiszákos és egyéb túrázásra, űrtechnikával készült, szuperkönnyű ruhákkal és egyéb túlélőfelszerelésekkel) és a még viszonylag kevés számú turista, valamint a helyiek tiszta nyitottsága irántuk. A gyorsan viszontagságossá váló túra bemutatása valószínűleg tételesen a valóságnak megfelelően zajlik, hiszen a forgatókönyvet a túlélő Yossi írta, csupán a dramaturgia kedvéért sarkítottak a dolgokon. A műfajban (tehát a túlélő-horrorban) járatos rendező, Greg McLean stabilan levert műfaji cölöpök mentén vezérli végig a filmet, benne van minden kellék, hiánytalanul. Szinte “takkra” jönnek az újabb s újabb szereplők, akik nagyjából ugyanebben a ritmusban fogynak is el. Van köztük kötelező elemként nagypofájú profi, akiről kiderül, hogy bizony csak egy kókler, van egy gyenge srác, akinek el kell buknia, van egy jóbarát, akire mindig lehet számítani és van egy, aki egyedül marad. Kezdetben laza és vicces minden, de ahogy haladunk egyre beljebb az áthatolhatatlan esőerdőbe, ahogy közeledik az esős évszak (ami tényleg durva), úgy növekszik a feszültség. A genius locinak megfelelően, van egy jó adag pszichedélia is, nemcsak a kihagyhatatlan ayahuasca-fogyasztásból, vagy a bibliából kitépett lapból csavart karvastagságú spangli elfüstöléséből adódóan, hanem a dzsungel természetéből fakadóan is, ahogyan az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő “túrázó” ázik, fázik, éhesebb és sérültebb. A testi-lelki kimerültség állapotában aztán jönnek maguktól a hallucinációk… Van természetesen rafting is, ez McLean specialitása (lásd pl. Wolf Creek című filmjét), süppedős mocsár, bőr alá bújó féreg, sohasem látható, de annál jobban hallható jaguár, mérgeskígyó, skorpió, pók, és minden szirszar, amitől a dzsungel valóban életveszélyes hely.

A film nagy része azonban mégiscsak a Harry Potterből már régen kinőtt Daniel Radliffe magánszáma. Ijesztőt fogy a filmben, mármint súlyvesztésben, de egyáltalán, teljesen hitelesen adja az emberi teljesítőképesség végső határait feszegető Yossit. A kissé közhelyes kábítószeres látomásoktól eltekintve, McLean ügyesen oldja meg Yossi őserdőben átélt hallucinációit, amihez Radcliffe hiteles médium. Egyáltalán, egészen hiteles, tehát hihető a történet, így ahogyan el van mesélve – csupán azt nem hiszem el, hogy a profi, csak úgy félvállon hordja a hátizsákját. Ez ugyanis ki van zárva, ember nem képes néhány kilométernél többet túrázni panyókára vetett zsákkal, mert úgy beáll a háta, hogy néhány óra múlva már lépni sem tud. Tapasztalatból mondom. De a film amúgy tök jó volt, szerintem kiemelkedő darab a túlélős-filmek mezőnyében: nagyjából ugyanaz a színvonal, mint a 127 óra, vagy a Vadon. 8/10