Aki ráér, megnézheti Nicholas Hytner filmjét hétfő délután a Cinemaxon. Igaz, dvd-n is megjelent már, ehhez képest mégis jóformán ismeretlen maradt. Megérdemel pár szót ez a kedves, régi vágású darab. Szórakoztató (a maga angolosan fanyar módján), és tanulságnak sincs híján. Legfőbb attrakciója természetesen Maggie Smith, aki ütött-kopott hajléktalanként csak látszólag került messze a tőle megszokott szerepkörtől. Rongyosan is van benne annyi méltóság, mint mondjuk Lady Violet karakterében – hogy hasonló rossz tulajdonságaikról ne is beszéljek.

Amúgy a sztori valós, magával a forgatókönyv írójával, Alan Bennettel esett meg a hetvenes- nyolcvanas években, amikor a ma is népszerű angol drámaszerző átengedte az előkertjét egy idős hajléktalan asszonynak. A hölgy végül alaposan ott ragadt: tizenöt évig parkolt nála a lakófurgonjával, egészen haláláig. Sajátos együttélésüket az író később színdarab formájában örökítette meg, ebből készült a filmváltozat.

Művészek, újgazdagok lakta jómódú londoni negyedben tanyázik a hontalan Miss Shepherd. Mindig más ház előtt vesztegel rozzant kocsija, a helybéliek pedig fintorogva, de tudomásul veszik jelenlétét, és illedelmesen tolerálják. Néha megajándékozzák valami aprósággal, amit rendszerint zsörtölődéssel fogad. Sejthető persze, hogy a néni csak kiszolgáltatott helyzetét próbálja ellensúlyozni a goromba viselkedéssel. A frissen ideköltözött  Bennett (Alex Jennings kitűnő alakításában) egy nap felajánlja neki, hogy a kertjében parkolhat. Nem gondol bele, hogy önzetlensége milyen katasztrofális higiéniai következményekkel jár majd, ám lakóközösségük végül a lomok, bűz és a telepiszkított kert dacára is hasznosnak bizonyul, hiszen az Írónak bőséges „életanyaggal” szolgál.

Finomkodó entellektüel a mesélő, a stílusa idegesítően modoros, szükség esetén azonban szinte végtelen  türelmet képes tanúsítani lakójának hóbortjai iránt, és legfeljebb finnyás grimaszok jelzik nemtetszését. Ellentmondásos hozzáállását az élet dolgaihoz a narrátor megkettőzése szemlélteti: két Bennettet látunk, egyik az Ember, a másik az Író, egyik él, a másik megírja. Az alkotóművész naphosszat íróasztala mellett körmöl vagy olvas, és mindenben témát lát. Habár semmi pénzért nem lakna egy fedél alatt az anyjával, szemrebbenés nélkül alakítja könyvvé a vele való kapcsolatát, akárcsak később kertbérlője sztoriját. Az „ikerpár” másik fele, az Ember él ugyan, de élete csak a napi rutinteendőkre korlátozódik, néha barátját fogadja – kapcsolatukról nem tudunk meg semmi közelebbit. Ezt az egyhangú létet tölti meg színnel és tartalommal Miss Shepherd megjelenése. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az író végül megtalálja  és felvállalja önmagát –  másságával együtt, amire a film csak igen  diszkrét utalásokat tesz.

Ahogy az idő telik, egyre több titokra derül fény az asszony múltjából, képességekre, melyeket senki nem nézne ki egy lepukkant csavargóból. Egy flashbackben már a történet legelején megvillan előttünk a tragikus vétség, amiért élete félresiklott, ám láthatóan nem ő itt az egyedüli bűnös. A csípős nyelvű narrátor a képmutató társadalomnak is odamondogat. A lelkifurdalásukat csip-csup alamizsnákkal elnyomni szándékozó újgazdagok éppúgy megkapják a magukét, mint a hajléktalan-szagot légfrissítővel elűző gyóntatópap.

Bár az utolsó öt perc kicsit zűrös kavalkád lett, a film ezzel együtt is bőven nézhető. Meggyőzően szól az előítéletekről, kapcsolatainkról (különös tekintettel szüleinkre), bölcsen és minden nagyképűség nélkül arról, hogyan éljünk. Hogy éljünk. (7/10)