Doktor Knock (Knock, 2017)

Omar Sy manapság valóban a legnagyobb francia sztár, ahogyan a plakátok is hirdetik, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy jó színész is. Most nyilván sokan felhorkannak, hiszen a minimum 87 tagú, vakítóan fehér fogsorral hódító nagy melák az Életrevalókkal olyat dobott, aminek köszönhetően atombombával sem lehet kirobbantani őt sok százmillió néző szívéből, de sajnos ez a Doktor Knock című film bizonyság lehet iménti állításomra – feltéve, ha átlátunk a szemünk előtt keletkezett rózsaszín felhőn.

Az amúgy valóban igen szimpatikus színész ugyanis igen keveset tud a színészszakmából ahhoz, hogy a vállán vigyen el egy egész filmet, ha ebben nincs segítségére egy épkézláb forgatókönyvíró, egy ügyes rendező és nem utolsósorban, egy profi színészgárda, a mellékszerepekben. Amikor “vérből” kell megoldani egy jelenetet, amiben Sy kirobbanó életenergiájára van szükség, ott nincs gond. A bajok a drámai pillanatokban kezdődnek, ott, amikor poentírozni kellene, vagy éppen amikor csak jelen kellene lenni – ezekben a hosszú, hosszú percekben, a film 95%-ában egész egyszerűen kínlódik az éppen lazaságáról és sallangmentességéről ismert fekete sztár. Pedig a feladat látszólag nem nehéz, egy kissé közhelyes szélhámos-történetről beszélünk, amelyből csak a francia filmtörténet önmagában egy fejezetet képvisel.

Persze, a bajok forrása lehet a film végén olvasható ajánlásból leszűrhető alkotói attitűd is: Lorraine Lévy forgatókönyvíró-rendező a szüleinek ajánlja a filmet, s tekintve, hogy a hölgy 1959-ben született, ez nagyjából stimmel is. A szélhámos, de véletlenül csupa jót cselekvő Doktor Knock története valóban a negyvenes-ötvenes évek francia filmjeit idézi (sőt, még régebbi éveket, ugyanis Jules Romains színdarabját, amin ez a film is alapul, gyakorlatilag a múlt század húszas évei óta dolgozzák fel filmen, tévéjátékban- és sorozatban), a “papa moziját”, amit a francia új hullámként aposztrofált filmtörténelmi jelentőségű irányzat gurui, Truffaut, Godard és a többiek olyan határozott gesztussal utasítottak el a hatvanas évek elején. Sajnos, a film ritmusában még ezeket a ma már igencsak poros kis bugyutaságokat sem képes reprodukálni, egy kifejezetten széteső, lötyögős izét látunk. Leginkább talán a magyar RTL Klub nemrégiben képernyőre került -szintén arcpirítóan gyenge- sorozatát, A mi kis falunkat idézi színvonalában, “stílusában”, akármijében ez a film, de az legalább egy kicsit a miénk. Ez nem. Nyögvenyelős fordulatok, suttyomban elszellentett, olykor igen kínos poénok, szomorú ripacskodás 113 percben. Amiért érdemes megnézni mégis a filmet, az a környezet: a bájos alpesi francia-svájci falu, korhűen berendezett ötvenes évekbeli állapotában, a korban illő, pompásan restaurált autók és kerékpárok, berendezési tárgyak és bútorok, egyéb kellékek, valamint az elronthatatlanul bájos és joviális, tipikusan francia couleur locale. Mintha ott lennénk – kár, hogy az élménybe mindig bezavar ez a film. 3/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.