Én, Tonya (I, Tonya, 2017)

Allison Janney-re én Az elnök emberei című remek sorozatban figyeltem fel, ő volt C.J., minden idők legjobb amerikai elnökének, Jed Bartletnek pengeeszű szóvivője. Már azért az alakításért megérdemelt volna mindenféle díjat, és azóta is volt még néhány igen jó jelenése, de amit most játszik ebben a láncdohányos, szittyós, smirglimodorú anya-figurában, az nemhogy pörköl, de egyenesen süt. Képzeljük el a Downton Abbey-ból Maggie Smith savasan pikírt Violet mamáját, csak suttyó, proli amerikaiban. Nagyon suttyó, nagyon proli amerikaiban – na ilyen Janney karaktere. Visítottam a röhögéstől, akárhányszor megszólalt, vagy csak elég volt megjelennie. Ha nem kapja meg idén a Legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart (merthogy jelölve van), akkor szart sem ér az a puccos Amerikai Filmakadémia.

Margot Robbie is jelölve van a Legjobb női alakításra az Én, Tonya címszerepéért, tőle is simán letesszük az arcunk, de nálam Allison Janney vitte el a filmet. Azonban Margot Robbie is fantasztikus. Tonya Harding amerikai műkorcsolyázó, neves versenyző volt a nyolcvanas-kilencvenes években, ő ugrott például amerikai nőként először tripla Axelt, az egyik legnehezebbnek számító ugrást. Kétszeres amerikai bajnok, egyszer nyert világbajnoki ezüstöt is, kétszer járt olimpián, szóval nem akárki – Tonya még él, nincs ötven éves. Tehát még életében film született róla, őt alakítja Margot Robbie, aki ezért a szerepért megtanult szinte versenyszinten műkorcsolyázni, ami önmagában akkora trüváj, mint ide Hollywood, de emellett még megrázóan hiteles alakítást is nyújt a valóban egészen furcsa életpályát futó Tonyaként.

Érdekes kérdés az is, hogy miért készül még életében életrajz egy sportolóról. Az nyilvánvaló, hogy ehhez jelentős személyiségnek kell lenni, mint pl. Pelének, aki valóban példakép volt egy nemzet és a világon sok generáció számára. Nála ez nem kérdés, legfeljebb az, hogy miért csak olyan rossz filmet kapott, mint amilyet. Tonya Harding jó korcsolyázó volt, de semmiképpen nem kiemelkedő, ráadásul pályáját is botrányok árnyalták. Azonban éppen ez a botrányosság, illetve karakterének furcsasága az, ami vászonra repíthette, ahogyan például a doppingbotrányba bukott, sokszoros Tour de France-győztes kerékpáros Lance Armstrongot is. Vagy a furcsaság, mint a sírepülő Eddie-t, a Sast

Craig Gillespie összességében három Oscarra jelölt Tonya Harding-dolgozata inkább Eddie történetének hangvételéhez áll közelebb, azonban sok tekintetben még azon (egyesek szerint nyilván minden határon) is túlmegy. A forma itt egy oknyomozó ál-dokumentumfilm (ún. ‘mockumentary’), mely azonban hozzávetőleg -alatta penetránsan jó kísérőzene-válogatással- úgy meséli el az eseményeket, ahogyan azok a valóságban megtörténtek. A szereplők olykor még ki is beszélnek a kamerán keresztül hozzánk, a nézőkhöz, hogy: Bizony, ez tényleg így történt! Hogy ezen mi mégis hitetlenkedve röhögünk, annak csak az az oka, hogy Tonya története valóban annyira abszurd, annyira képtelen, fordulatai és a benne szereplő figurák is annyira elrajzoltak, groteszkek, mint egy jobb Coen-testvérek filmben. Üdítő, térdet vörösre csapkodósan röhögős élmény a film, melyről mindvégig tudjuk, hogy a mélyén valahol nagyon szomorú történetet mesél, de a felszín az ellenállhatatlanul és elementárisan szórakoztató. 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.