Elég szépen fut a magyar film, vannak díjak, fesztiválsikerek, sőt közönségsikerek is, így várakozással néztünk Lengyel Balázs bemutatkozó játékfilmje elé is. Biztatóak voltak az előzetesek, a politikai szatíra műfaja is ígéretes számunkra a korábbi elementáris példák (pl. A Tanú) alapján – éppen ezért jeges zuhanyként ért meglepetés, hogy mennyire kínosan rossz a film. Persze, az is lehet, hogy én nem értem az idők szavát, hogy nem látok ki a fejemből és az agyam nem alkalmas a látottak értelmezésére, nem tudom. Néha kifejezetten szégyelltem magam a moziszékben, pedig én csak egy néző vagyok.

Nem néz ki rosszul a Lajkó – Cigány az űrben. Nem mondom, hogy szemkápráztató a látványvilága, de ha bukik, nem azon bukik. Különösen jól működik az archív híradó-felvételek beapplikálása az ál-dokumentarista módon tálalt fiktív cselekménybe. De ezen kívül olyan a film, mint nemzetthy labdarúgó-válogatottunk szereplése a világverőnek semmi szín alatt nem tekinthető kazah válogatott ellenében (2:3). De ahogyan vannak olyan megátalkodottak, akik ebben a minősíthetetlen focikudarcban is látnak pozitívumot, úgy könnyen lehet, hogy ez a film is megtalálja közönségét: egy olyan társadalomban, ahol egy olyan dögunalmas ripacsparádé, mint a Mi kis falunk képes atombiztosan lekaszálni a tévés nézettséget, ahol egy Pappa Pia című számomra nézhetetlen idétlenség több százezer embert moziba visz, ott bármi megtörténhet. Nincsenek illúzióim.

Maga a filmet rendező és másodmagával író Lengyel Balázs nyilván nem tehetségtelen pali, legalábbis az Aranyéletet (a második évadban vett részt) jól meg tudta írni. Ez a sztori viszont annyira erőltetett, annyira gyenge, annyira nyögvenyelős, ráadásul úgy mesél a cigányokról, hogy annak nemcsak a valósághoz, de még a közismert sztereotípiákhoz sincs semmi köze. Hovatovább, már címében, de az egész történetben is belerángat egy olyan rendkívül összetett, ráadásul igencsak aktuális problematikát (a mélyszegénységben élő cigányságtól a csicskatartáson keresztül a magyar társadalomban a cigányokkal szemben igenis meglévő szegregációig), amivel az égadta világon nem tud/nem akar kezdeni semmit. Olyan nyelvet használ, amit nemhogy a romák, de élő ember nem beszél. Olyan karaktereket mutat be, amelyek nem léteznek. Virág elvtárs sem létezett, Pelikán gátőr sem, de mégis tudtuk, ismerjük őket. Lajkó nem létezik. (Mindamellett létezhetne, de akkor azt meg kellett volna írni.) Az anyját a budival felrobbantó rajkóból hallgatag mezőgazdasági pilótává, wannabe űrhajóssá avanzsált címszereplőt atyai meleg szeretettel patronáló TSZ-elnök szintén az íróasztal fiókjából bújt, vagy inkább rángatták elő. Így néhány órával a vetítés után nekem úgy tűnik, hogy az alkotók tényleg nem akartak mást ezzel a filmmel, mint egy cigányt kilőni az űrbe, valamint meglehetősen egybites szinten eljátszadozni a híres-hírhedt brezsnyevi nyálas szájracsókkal, az elvtársiasság jegyében. Merthogy Bástya elvtárs sem létezett, mégis ismerjük őt, míg ezt a filmbeli Brezsnyevet nem. Annak hívják, de még karikatúrának sem jó. Az egy dolog, hogy még csak nem is nevetséges, de egész egyszerűen nem létezik. Aztán ott van Mengele unokája. Nem sorolom. Ultragáz az egész.

Keresztes Tomi, a Gyabronka, a fél Katona József Színház, a Trokán-lányok, Trillék – kiváló színészek mind. Nem értem, miért kell őket ilyen lehetetlen helyzetbe hozni, mint ez a film is? Nem értem én ezt már. 1/10