ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK – április 26-tól a mozikban

Ezen a héten kerül a mozikba országszerte a francia rendezőlegenda, Agnès Varda és a világhírű fotóművész, JR közös filmje, az ARCÉLEK, ÚTSZÉLEK. Mi a közös a filmművészetet megújító francia új hullám egyetlen női tagja, a 90 éves Agnès Varda és a 34 éves francia fotós és street artist, JR világlátásában? Több, mint gondolnánk: hasonló filozófia és életre szóló szenvedély a képek megalkotása, kiállítási módja, közzététele iránt. A két alkotó együtt indul útnak JR fotóautomatává átalakított lakókocsijával Franciaország eldugott falvaiba, ahol a helyiekkel beszélgetnek és gigantikus méretű portrékat készítenek róluk. A képek házak, pajták, gyárépületek faláról, vonatok oldaláról köszönnek vissza. A varázslatos hangulatú, felejthetetlen road-movie ezeket a szívmelengető találkozásokat dokumentálja, és a nem mindennapi barátságot, mely az út során szövődik a furcsa páros között.

A film több mint húsz rangos filmes díjat nyert, köztük Cannes-ban az Arany Szem-díjat, az Independent Spirit-díjat, és Oscar-díjra nevezték a legjobb dokumentumfilm kategóriájában.

BESZÉLGETÉS AGNÉS VARDÁVAL és JR-REL

(Olivier Père interjúja nyomán)

Hogyan született a film ötlete? Miért akartak közösen forgatni?

JR: Kezdjük az elején.

Agnès Varda: A lányom, Rosalie úgy gondoltam, érdemes lenne megismerkednünk. Megtetszett az ötlet.

JR: Én tettem meg az első lépést. Elmentem meglátogatni Agnèst a Rue Daguerre-i lakásában. Lefotóztam a ház legendás homlokzatát, ahol száz éve lakik. És készítettem róla is fotókat a macskájával.

AV: Az öreganyád százéves, nem én. Legalábbis még nem. Másnap elmentem a stúdiójába. Portrékat készítettem róla, és hamar rájöttem, hogy nem fogja levenni a napszemüvegét.

JR: Aztán másnap megint találkoztunk, harmadnap már együtt teáztunk.

AV: Rögtön éreztem, hogy valamit közösen kéne csinálnunk.

JR: Először egy rövidfilmről beszélgettünk

AV: … egy dokumentumfilmről. Világosan látszott, hogy a te falra helyezett nagy emberfotóid, amely a méretüknél fogva bátorítóan hatnak azokra, akikről készültek, és az én módszerem, hogy meghallgatom őket és felhívom a figyelmet arra, amit mondanak, vezetni fog valamihez.

JR: És közösen akartunk útra kelni. Sem Agnès, sem én nem dolgoztunk rendezőtárssal korábban.

Miért döntöttek úgy, hogy elsősorban a vidéki francia emberekre fókuszálnak?

JR: Agnès azt akarta, hogy mozduljak ki a városból.

AV: Így van, mert te igazából egy városi művész vagy. Én meg szeretem a vidéket. Gyorsan megegyeztünk abban, hogy kisvárosokba, falvakba megyünk. A te elképesztő fotós teherautóddal indultunk útnak, ami a film valódi szereplője lett. Mindig elvitte a show-t.

JR: Évek óta használom azt az autót, rengeteg projektem volt vele.

AV: Igen, de ez a közös munkánk volt, és együtt indultunk útnak. Nagyon élveztük a közös autókázást a francia vidéki tájakon abban a kocsiban.

Volt valamilyen terv, útvonal a fejükben? Hogyan találták ki a filmet, ami alapvetően a véletlen találkozásokra épít?

AV: Volt, hogy valamelyikünk ismert valakit egy városban, vagy volt egy konkrét elképzelése. Úgyhogy elmentünk és megnéztük. Ahogy a dokumentumfilmeknél lenni szokott – és én nem keveset rendeztem – van egy ötleted, de a véletlen mindig közbeszól – például, hogy kivel találkozol –, aztán dolgok hirtelen összeállnak, és egy konkrét ember vagy hely felé mutatnak. A helyzet az, hogy mi szeretjük a véletlent, a stáblistán is helye van, mint asszisztens.

JR: Az életet akartuk megragadni, mivel a film a mi találkozásunk története is. Az úton a film által egymást is megismertük, és a duóban dolgozás különleges élmény volt. Kicsit jobban megértettem Agnèst, és ő is megpróbálta megérteni az én művészi működésemet. Sokat beszélgettünk és sok ötletet próbáltunk ki. Végül egy játékfilm víziója kristályosodott ki bennünk.

AV: Ekkor vette a kezébe Rosalie a kormánykereket, és ő lett a producerünk.

A film egy franciaországi utazás, de egyben utazás az emlékezetbe, a személyesbe és a kollektívbe; munkások, gazdák, falusiak emlékei közé.

JR: Bárhol is jártunk, elég gyorsan meg tudtuk mondani, hogy létrejött-e a kapcsolat az adott emberrel.

AV: Az egyik dolog, amit kedvelek benned, hogy nagyon gyorsan dolgozol. Amint találkoztunk valakivel, már el is képzelted, mit kezdhetnénk vele. Például ott az a postás Bonnieux-ben, akit régről ismertem, és akivel akartam, hogy találkozz, mert szeretem a postásokat. Meg a leveleket és bélyegeket is. Te lényegében a világhálón kommunikálsz, és 20 ezer lájkot kapsz, ha posztolsz egy képet. Itt pedig belementél, hogy a postásból a falu hőse legyen, óriási méretben virított a falon. Nagyon büszke volt, hogy olyan hatalmas lett. Onnan mentünk tovább Alpes-de-Haute-Provence-ba.

JR: És valaki megemlítette a gyárat Château Arnoux közelében.

AV: Ismertem egy fickót a helyi moziból, Jimmyt. Itt vetítettem egyszer a Sem fedél, sem törvény című filmemet. Ő mutatta meg a gyárat.

JR: Kicsit veszélyes ötletnek tűnt, de mi nagyon kíváncsiak voltunk és elmentünk megnézni. Találkoztunk pár emberrel, és támadt is pár ötletünk.

AV: Az ipari telepek gyönyörűek, és jólelkű emberek dolgoznak ott.

JR: Belementek a csoportképes ötletünkbe. Volt még néhány hely, amit meg akartam mutatni neked, de kiderült, hogy már jártál ott korábban. Inspiráltak a régi fotóid. A filmbeli kollázsok az együttműködésünk gyümölcsei.

AV: És amit a falra ragasztottál, gyakran az én fotóm volt, mint az a nagy kecske a szarvaival. Az a fotó akkor készült, amikor helyszínt kerestünk.

JR: Sok időt töltöttünk Patriciával, a gazdálkodóval, aki megtartja a kecskéi szarvát ahelyett, hogy leégetné születésükkor, mint mindenki más.

AV: Az emberek fellelkesülnek, amikor a munkájukról beszélnek. Az a nő szenvedélyesen mesélt a kecskékről és a szarvakról, a lelkesedése lenyűgöző volt.

JR: És északon is hallottunk pár erős sztorit.

AV: A bányák már mind bezártak, de találkoztunk egy Jeannine nevű nővel, aki az utolsó lakó a bányász-soron. Mesélt az apjáról, és a nyugdíjas bányászok is gyönyörű történeteket osztottak meg velünk erről a világról, amiről nagyon keveset tudunk. Érdekes volt hallgatni, izzott a szenvedély a hangjukban. Nagyon meghatott minket Jeannine története.

JR: Teljesen elvarázsolt, hogyan irányítottad azokat a beszélgetéseket. Nagyon mélyre jutsz, amikor kérdezel.

AV: Te is sokat beszélgettél velük.

JR: Hát persze. Mindig nagyon szerettem ezt a saját munkáimban is. És a te filmjeidben is ezt láttam… a saját, teljesen egyedi megközelítéseddel, ami finom és érzékeny.. és feminista.

AV: Hát igen, valóban feminista vagyok!

A nők erőteljesen képviselve vannak ebben a filmben. Megmutatja, hogy milyen fontos szerepük van az mezőgazdaságban és a munkások között is.

AV: Igen, és mindketten úgy gondoltuk, fontos, hogy legyen lehetőségük elmondani a véleményüket.

JR: Ez Agnès ötlete volt. Amikor megmutattam neki a Le Havre-i dokkmunkások fotóit, azt kérdezte: „És hol vannak a nők?”. Ekkor újra felhívtam a dokkmunkásokat és megkérdeztem őket, hogy eljönnének-e a feleségeik a kikötőbe? Azt mondták, hogy sosem szoktak, de talán most az egyszer kivételt tesznek. Nagyon izgalmas volt, hogy a mi projektünkön keresztül ismerték meg a kikötőt.

AV: Három érdekes nő erős mondanivalóval, csodás volt. Nagyon örültem nekik. A dokkmunkások segítettek egymásra tenni a sok hatalmas konténert a kedvünkért. Legókockaként építettünk belőlük totemoszlopot. Micsoda kaland volt!

JR: Azt is meg kell említenünk, hogy a dokkmunkások éppen az egyik legnagyobb sztrájkjuk kellős közepén voltak. Még mindig a hatása alatt vagyok, hogy ilyen tisztelet volt bennük a művészet iránt, ahhoz képest, hogy éppen mit éltek meg.

AV: Az alapötlet, hogy a művészet mindenkié. Azért segítettek nekünk, mert részt akartak venni egy művészeti projektben.

JR: Ahogy az egyik gyári munkás mondta: „ A művészetnek meg kell lepnie minket!”. Megzavartuk őket a mindennapi rutinjukban, de ők elfogadtak minket. Ebben az időszakban nagyon súlyos és összetett események zajlottak Franciaországban és a világban, de mi elkötelezettek voltunk a flm iránt és az emberek, akikkel találkoztunk, megértették ezt.

AV: Egy szerény kis projekt a világot eluraló káosz idején.

És tényleg, a filmjük felüdülést jelent.

AV: Szerették a jókedvünket és azt, ahogy csipkelődtél velem. Saját magunkat adtuk és bevontuk őket is a játékba.

Ön erős kapcsolatokat teremt azokkal az emberekkel, akikkel találkozik. A halottakról is megemlékezik utazásai során, mint Nathalie Sarraute, Guy Bourdin, Cartier-Bresson.

AV: Igen, ismertem őket. Megidézni őket azt jelenti, hogy visszahozom őket a jelenbe. Véletlenül mentem el Nathalie Sarraute (a szerk.: orosz származású francia írónő) háza mellett. Igazából a helyi farmert kerestem az utca végén, aki kétezer hold földet művel egymaga.

JR: Egy másik helyszín a filmben az elhagyott falu, komoly múlttal. Oda állítottuk le a fotós teherautót és tartottunk ott egy partit a környékbeliekkel.

AV: Aznap éjjel többszáz portré virított a falakon. Másnap eljöttünk. Azóta megtudtuk, hogy a romos házakat lerombolták. Minden változásban van.

JR: Nem dolgozunk folyamatosan, megvannak a különleges napjaink.

AV: Ezt mindig is szerettem a dokumentumfilmezésben. Eltöltesz egy pár napot új emberekkel, barátság zövődik köztetek, aztán megszakad a kapcsolat, éppúgy, ahogy a róluk készült hatalmas faliportrék is eltűnnek a falakról idővel. Tudjuk, hogy ezek a pillanatok mágikusak. A találkozás pillanata is az, a filmezés pillanata, a falra ragasztásé. Nagyon sokat jelent ez nekem.

JR: A pillanat nem tart soká, mégis bevésődik.

Hogyan zajlott a forgatás?

AV: Elmentünk egy-két kiruccanásra, aztán leálltunk, mert én már nem vagyok elég erős, hogy nyolc hétig folyamatosan forgassak a mező közepén állva. Havonta átlagosan két-négy napot forgattunk.

JR: Szerintem ez a módszer jól működött. Lehetőségünk volt átgondolni mindent, reflektálni és felmérni, merre tartunk. Elkezdtük a vágást is. Órákig beszélgettünk, hogy kitaláljuk, merre folytassuk a filmet. Bennem erős az improvizációs késztetés, úgy gondolkodom, hogy „menjünk, tegyünk egy próbát és meglátjuk, működik-e”. Agnès egész szekvenciákban gondolkodik és néhány specifikus felvételben. Ez felerősítette a társrendezés dinamikáját.

AV: És van persze egy pár generációnyi korkülönbség közöttünk. Érdekes, hogy ezen egyáltalán nem gondolkodtunk, még akkor sem, amikor te sokkal gyorsabban értél föl a lépcső tetejére, mint én. Modellek voltunk egymás számára. Én legalábbis így érzem, mert miközben filmeztem, ahogy te dolgozol, felmászol az emelvényekre; rólad és a munkádról is portrét készítettem. És téged is érdekelt, hogy én hogyan dolgozom, már amennyire az elhomályosuló szemeimmel látni véltem.

JR: Igaz, megpróbáltuk azt is megmutatni, mi történt a látásoddal. Helyetted is látni akartam, jobban, mint te, aki homályosan látsz… főleg távolra. Lefotóztam a szemeidet és jó messziről megmutattam. És a lábujjaidat is.

AV: Tényleg, a lábujjaim. Magamban folyton kuncogtam az ötleteiden. A folyamatos froclizáson, de azon is, ahogy a barátságunkról kitaláltál képeket. Tény és való, osztozunk a helyek és formák felfedezésének vágyában.

JR: Szeretnék beszélni még egy fontos dologról: mindenki, akivel találkoztunk, tanított nekünk valamit. És vice versa.

AV: Amikor az autószerelőnek meséltünk a kecskékről, azt mondta: „Ma is tanultam valamit. Elmondom majd másoknak is.”

JR: Egyik embertől a másikig, egyik gondolattól a következőig haladtunk. A film valójában egy kollázs.

Valóban, az egész film egy kollázs. Ahogy JR felragasztja a hatalmas fotókat a falakra, és Agnès a filmjeit használja kollázsként, rímekkel és vizuális fejtörőkkel.

AV: Szeretem, hogy a vágás folyamata egy montázs, kollázs szójátékokkal a képekről, melyeket kitartunk, és nem kell azt mondanunk, hogy első fejezet, második fejezet, stb. Néha úgy vizualizáltam a montázst, mintha egy egymásra rímelő szósorozat lenne: arcok, falvak, kollázsok, megosztás, tengerpart (franciául egymásra rímelő szavak: visages, villages, collages, partage, rivage).

Meséljenek a tengerparti betontömbről.

JR: Gyakran járok Normandiába motorozni a tengerpartra, és felfedeztem egy helyet, ahol egy világháborúból ottmaradt német blokkház tömbje lezuhant a szikláról és beágyazódott a parti homokba. Említettem Agnèsnek, de nem tűnt úgy, hogy érdekelné. Aztán egy nap megemlítettem a városka nevét és akkor beugrott neki valami. „Várj, én ismerem Aubin-Sur-Mert, jártam ott az ötvenes években Guy Bourdinnel.” Elvittem oda, ő pedig megmutatta Guy Bourdin (a szerk.:francia fotográfus, a 20. század második felének egyik legjelentősebb divat- és reklámfotósa) házát a közelben. Elővette a fotókat, amiket ott készített róla. Együtt sétáltunk a parton, amikor azt kérdezte: „ Miért ne tennénk őt ide?” A fotó felragasztása kegyetlen munka volt, mert gyorsan kellett haladnunk. A betontömb hatalmas volt, az árapály meg közeledett.

AV: Úgy fotóztam le Guy Bourdint, hogy kinyújtott lábbal ült a földön, de te arra gondoltál, hogy kicsit meghajlítva ragasszuk fel, így a bunker bölcsővé változott, ami egy fiatal férfit ringat. Nagyon megindított, hogyan alakult át a fotó jelentése ilyen gyorsan. Aztán huss, jött az ár, és lemosta az egészet.

A film végi szekvenciában annak a bizonyos fotónak az élménye a projekt tökéletes illusztrációja: hogyan születik, hogyan fejlődik és hogyan tűnik el a kép.

JR: A film ezt fejezi ki és a barátságunkat, ami túlnőtt ezeken az élményeken. Ami a szemeddel történik, nagy hatással volt rám. Felzaklatott, és a film tárgyává is vált.

AV: Ez azért talán túlzás, de az igaz, hogy a szem és a tekintet fontosak a munkádban és a filmben is. Te tisztán látsz, ami segít az én homályos látásomon, és paradox módon te mindig a sötét napszemüvegeid mögé rejted a szemedet. Meglepjük egymást. És azt különösen remélem, hogy a nézőket is meglepjük a kapcsolatunkkal és a fantasztikus személyes történetekkel, amiket gyűjtöttünk. Soha nem felejtem el némelyikük mondatait.

(Olivier Père : Director of the cinema unit ARTE FRANCE)

Kategória: Film, Hírek | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.