Alexander Romanovics Beljajev ismert figurára az orosz sci-fi irodalomnak, a korában az “orosz Vernének” is nevezték. Egyik leghíresebb regénye volt az először 1928-ban megjelent A kétéltű ember, amit én magam is legalább ötször olvastam kiskamaszként, s a belőle készült filmet is rengetegszer láttam, hovatovább az volt egyik első, meghatározó filmélményem. Guillermo del Toro azonban meg sem említi ezt a (nem csak számomra) nyilvánvaló forrást, amikor nyilatkozatok sorozatait kellett tennie A víz érintése című, tavaly egy kisebb raklapnyi Oscar-, és egyéb díjat elnyert filmje ürügyén, csupán az 1954-ben A fekete lagúna szörnye című B-kategóriás horrort emlegette, mint ötletet, amiből elindult.

Nos, tagadhatatlan, a lagúnaember kinézete szinte egy az egyben át lett emelve A víz érintésébe, és a cselekményben is van jó néhány erős utalás, illetve párhuzam, de legalább ennyi hasonlóságot, sőt, azonosságot találhatunk az orosz regénnyel/filmmel, ha nem sokkal többet. Semmi szín alatt nem beszélhetünk azonban eredeti, szuverén alkotásról, ami az én szememben már önmagában megkérdőjelezi a díjesőt. Technikailag természetesen nincs semmi probléma, nem erről beszélünk. Del Toro ügyes filmes, s a történetet is el tudja mesélni. Csak éppen ez a történet egy közepesen ügyes fércmű, amit egy harmadban innen, kétharmadban onnan loptak össze – és akkor most azt hagyjuk, hogy A fekete lagúna szörnye mennyiben koppintása Beljajev eredeti Ichtianderjének.

A halember itt ugyanazon a módon kerül a hadsereg/őrült tudós fogságába, mint A fekete lagúna szörnyében, míg A kétéltű emberben egy őrült tudós teremtette meg őt/azt, de a sejtetett horrorból cseppfolyósan szentimentális love story-vá híguló románc a halember és a leány (a “lagúnaember” szerelme egyoldalú, míg a “halember” pont úgy talál rá az örök szerelemre, mint itt, A víz érintésében, ráadásul az orosz filmben is szegény sorsú a leányzó, mint ahogy itt is). Szépség és a szörnyeteg. Plusz a szűk látókörű, eredendő emberi gonoszság. Ja, csak most a víz alatt. Az egymásra találás, a megszöktetés, a halember lélegzési gondja, mind-mind A kétéltű ember hasonló fordulataira hajaznak. A film látványvilágát -bevallottan- Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos életéről mintázta de Toro, tehát művészi értelemben az is “más tolla”. Szóval, eredeti ötlet nem igen található az így nyugodtan túldíjazottnak, túlértékeltnek tekinthető filmben, melynek így egyetlen erénye a megvalósítás technikai tökélye, amit viszont joggal várunk el minden méregdrágán előállított tömegeknek szánt mozgóképes terméktől.

Persze, Sally Hawkins a kisujjából kirázta a halemberbe szerelmesedő (hajdan szintén halembernek születő?) néma kis takarítónőt, Michael Shannon is jól adja a negatív karaktert, de ezek is mind profi munkák, de semmi kiemelkedő. Az viszont kifejezetten cinikus, ahogyan Beljajev és az orosz “vérvonal” agyonhallgatása mellett belecsempésztek a cselekménybe egy amúgy teljesen felesleges szovjet titkosszolgálati szálat. Semmit nem dob a cselekmény iramán, fordulatosságán, a románchoz pedig végképp semmi köze. Az olykor tényleg horrorisztikus brutalitás, a trágár szóhasználat pedig kifejezetten leválik a film ragacsos, émelyítően érzelmesnek szánt végkifejletéről. Gyenge, erőltetett, innen-onnan összelopkodott katyvasz ez a film, minden ajnározás dacára. 4/10