Az biztos, hogy Gérard Depardieu nem tökéletes. Régen nem volt ennyire szanaszét tágulva, sőt, kezdetben majdhogynem karcsú, érdekes arcú fiatalember volt, aki szerepelt jó néhány igen fontos filmben. Aztán, már sok éve ennek is, meghalt a fia herointúladagolásban és valószínűleg akkor szakadt el benne valami. Több évtizedes masszív piálás és zabálás nyomai ott vannak mind a mai Depardieu-n. Elképesztő méretű gyomra szinte külön életet él, ha megindul egy irányba, a test minden maradék erejét összeszedve lohol utána és próbálja egyensúlyban tartani az egész teremtményt. No, de nem ő az első nagypiás-nagyevő színész a világtörténelemben, és a hedonizmus, mondhatni, foglalkozási ártalom a színészeknél. Találkoztam Depardeiu-vel négy éve Szegeden, amikor Napóleont alakította a Háry Jánosban, közvetlen, bár csak fél üveg vodka után barátkozó ember volt. Egy szál pólóban jött le arra a nyúlfarknyi kis szerepre, az öltöztetők szereztek neki Szabadtéri Fesztiválos reklámpólókat, hogy legyen mibe átöltöznie a negyven fokban. De ezek csak külsőségek, mert alapvetően Depardieu színész, és ennek ezúttal is tanúbizonyságát adja, hiszen minden vele kapcsolatos pletyka, művészileg nehezen értelmezhető szereplés ellenére mégis (még mindig) szerethető, emberi figurát képes alkotni, ha erre felkérik.

Catherine Deneuve is messze van már a tökéletestől, pedig ő még tán közelebb is volt ahhoz fénykorában. Igazi királynői tartású, nem evilági szépségű nő, porcelánarccal, kilométeres combokkal és tekintélyt parancsoló tekintettel. Hosszú pályáján játszott mindent, művészfilmet, komédiát, kalandfilmet és romantikus drámát, és most, bőven túl a hetvenen is játszik. Sőt, talán most lett igazán jó színésznő (milyen elbűvölő volt például A házmesterben, de főleg a Bettie-mobilban!). Színészként tehát közel jár a tökéleteshez, de ehhez az is kell, hogy külsőleg merjen látványosan messze lenni a tökéletestől. Ebben a korban minden szépészeti machináció ellenére, letagadhatatlan nyomai vannak az idő múlásának, a hajdan isteni szépségű Deneuve azonban fittyet hány ezekre és közszemlére teszi hurkáit, visszereit, ráncait és a gravitációnak egyre kevésbé ellenálló egyebeket. Közben pedig láttatni engedi az embert, minden gyengeségével és minden nagyszerűségével együtt.

A Senki sem tökéletes című film sem tökéletes, még a két közel tökéletes főszereplő ellenére sem. Florence Quentin, a film írója-rendezője mintha nem tudta volna eldönteni, mit akar kihozni a történetből. A különböző okokból mellékvágányra futott életükből véletlenszerű találkozásuk után együtt menekülő/egymásra találó két főszereplő (Deneuve és Depardieu) cselekményszála éppen elegendő egy történetnek, teljesen felesleges és zavaró ilyen bőm lére engedve tárgyalni a Depardieu alakította Gérard nevű fickó családi és “szakmai” hátterét, főleg, hogy Barbaráét (Deneuve) elintézi néhány szóval. Emellett, a történet fő helyszíne, az ott “fellelhető” tényleg vicces karakterekben, valamint a “hely szellemében” van annyi lehetőség, ami megtölti azt a másfél órát. Sajnos, a Gérard hátterével való pepecselés kissé el is veszi az időt és a teret ettől, így csak felvillanó momentumok és röpke poénok vannak, melyekből tudni lehet, hogy több van – de így elsikkadnak. Több helyütt Jíri Menzel zseniális Én kis falumja jutott eszembe e filmet nézve, csak nem “csehesbe”, hanem “franciásba”. Hogy mégsem lett az, ami lehetett volna, annak oka ez a határozatlanság: az író Quentin nem tudta elengedni egyetlen ötletét sem, így viszont sokszor a rendező Quentin az egyikkel kioltja a másikat… 6/10