Ha nem lenne bőven túl a két órán a Fantomszál vetítési ideje, simán lehetne egy szokványos, illedelmes, minden tekintetben konzervatív romantikus tévéfilm, mely bármelyik tévécsatornán leültetné azt a jellemzően húszon már bőven túli korosztályt, akik például hétről hétre leültek a Downton Abbey aktuális részét megnézni. A filmet azonban Paul Thomas Anderson jegyzi íróként és rendezőként, akiről viszont azt illik tudni, hogy a kor egyik legelismertebb filmese, a klasszikus értelemben vett európai “típusú” művészfilm Hollywoodba akkreditált nagykövete. Így, legalábbis a filmek iránt az átlagnál jobban érdeklődők számára nyilvánvaló, hogy ennél azért többről kell szólnia a filmnek, mely idén hat jelölést szerzett az Oscar-díjért futó alkotások mezőnyében: jelzésértékű, sőt, egyenesen vicces, hogy ebből egyet, a legjobb kosztümökért járót kapta meg.

A történet egyik főszereplője ugyanis egy divattervező, aki az ötvenes évek Londonjában működtet egy exkluzív divatházat. Ő öltözteti az angol felső tízezer hölgyeit, s munkájából fakadóan rengeteg elegáns ruhakölteményt lehet a filmben megmutatni. A filmbeli Reynolds Woodcock karakterét egy bizonyos Charles James ihlette, de az Anderson által elmesélni szándékozott történet szempontjából valójában teljesen mindegy, hogy az illető karakter mögött tulajdonképpen kit sejtünk, mert valójában benne mi, férfiak ismerhetünk magunkra. Úgy általában, bár igazából azért elsősorban az életüket valamilyen kreatív alkotótevékenységnek, tudománynak, sportnak, vagy más hobbinak szentelő pasasok adták ki Woodcock alakját, bár például normál kőművesek egészen biztosan nem néznek ilyen filmet (elnézést azoktól a “normál kőművesektől”, akik mégis…, de ők már valahol a valamilyen fura hobbit űző csoportba sorolandók). Szóval, van ez a pasi, aki kizárólag precízen megszerkesztett életében érzi jól magát, gyűlöl minden váratlan, meglepő fordulatot, csakis saját szabályrendszerében tud működni, alkotni és élni. Abban viszont maximális hatásfokkal.

Ahogy azonban lenni szokott, egy váratlan alkalommal, reggeli közben megpillant egy kedvesen mosolygó, ügyetlenségében is bájos pincérnőt, akibe menthetetlenül szerelmes lesz. Alma, a kis pincérnő hamarosan már a Woodcock-házban találja magát, ahol megpróbál megfelelni Woodcock bonyolult szabályrendszerének, melyet Cyril, Woodcock szigorú, de bölcs nővére tartat be a ház összes alkalmazottjával. Így Almával is, akinek természetes, szeretetre, sőt, szerelemre vágyó egyénisége azonban hamarosan feszegetni kezdi a ház falait, s aki, nem utolsósorban a hölgyek nyelvén -bizonyos keretek között- perfekt módon kommunikáló Woodcocknak is köszönhetően, egyre jobban megerősödő önbecsülése és mentális tartása lassan a férfival azonos státuszt, azonos tekintélyt vív ki magának. A történet tétje, hogy vajon ez a kiharcolt, kiprovokált státusz háborúhoz vagy szerelemhez vezet?

Alma egy kedélyes kandalló melletti beszélgetés keretében meséli el Woodcockkal való életének sztoriját, melyet Anderson ezúttal teljesen hagyományos formában, lineárisan, időrendben végighúzott cselekményben fűz végig. Egy romantikus dráma rajzolódik ki előttünk, mely azonban annyira a két szereplőre van sarkítva, hogy nem lehet nem észrevenni a benne rejlő általános érvényű kérdésfelvetést: mit tehet, mit tegyen egy erős, okos nő, hogy feltörje egy önmagát saját, tökéletesnek tartott életébe zárt férfi szívét, hogy ne egymás mellett, de egymástól függetlenül, hanem egymással, meghitt szerelemben egyesüljenek.

A bő két órás vetítési idő Alma küzdelmének aprólékos kibontásához, valamint Woodcock önmagába zárt világának feltárásához kell: Anderson ezt, pályáján talán először, maradéktalanul, felesleges mellébeszélés és -önmagában tetszelgő, művészfilmes esztétizálás- nélkül képes meg is tölteni, úgymond, “hasznos anyaggal”. A film szép, de egyáltalán nem ragacsos, giccses, nincs benne egy szemernyi szentimentalizmus, amit talán picit még el is várnánk a témától. A kosztümök is szépek, nekem különösen Woodcock lila zoknija tetszik, de ez az én dilim. Daniel Day Lewis hozza a tőle elvárt szintet élete -sajtóban deklaráltan- utolsó filmszerepében, de nem nyújt semmi olyat, amit pl. Jeremy Irons, vagy akár egy Pierce Brosnan ne tudna (kisebb fogyókúra után), számomra azonban az igazán értékes az Almát alakító Vicky Krieps játéka. Míg DDL alig csinál többet, mint megjelenít egy karaktert, akivel belül csak a történet szerint történnek dolgok, ez kívül alig látszik, addig Krieps el tud pirulni, ki tud nyílni, acélossá tud keményedni és szinte boszorkánnyá is képes válni, miközben egyre jobban szerelmes. Ráadásul szó sincs valami megkapó, feltűnő szépségről, csupán egy teljesen átlagos külsejű kis nőről van szó. Érzelmileg és pszichológiailag is tökéletes alakítása, ami a film által közvetítendő tartalomnak is elengedhetetlen feltétele.

Két ember, na jó, három még annyira pontos sztorija azért kevés egy ekkora -normál- mozivászonra. 7/10