Múltkor A víz érintése kapcsán eszembe ötlöttek Del Toro korábbi munkái – amiket még szerettem. A Faun labirintusa, az Ördöggerinc, és csöppet sem utolsó sorban a Cronos, ami elsőfilm létére egészen kiforrott darab – a rendező le sem tagadhatná. Ráadásul  olyan kedvelt színészeivel is itt dolgozott először, mint RonPerlman vagy Federico Luppi, akárcsak remek operatőrével, Guillermo Navarróval.

A Cronos egy borongós horror-mese halandóságról és halhatatlanságról. A görög időisten nevét viselő tárgy a film elején, egy XVI. századi alkimista műhelyében születik meg: arany szkarabeuszra emlékeztető, míves szerkezet. Használóját (értsd: aki vérével táplálja) az örökkévalósággal ajándékozza meg. Több mint négyszáz év után fedezi fel ismét Jesus Gris (F. Luppi) régiségkereskedő, egy angyalszobor talapzatába rejtve. Kíváncsian beindítja a gépezetet, és alig tud szabadulni a tenyerébe mélyedő acélkarmoktól. Később furcsán kezdi érezni magát. Gyötrő nyugtalanságát egyedül az csillapítja, ha ismételten átadhatja magát a titokzatos fémrovar fájdalmas és gyönyörteli harapásának. Másnapra láthatóan megfiatalodik, és a vámpírizmus jellemző tünetei kezdenek rajta kiütközni. Zavarja a napfény, továbbá ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába a vér láttán.

A sztori magva szokványos vámpírtörténet, amit líraivá old az időnek, a film központi motívumának mindenre rátelepedő jelenléte. Az órásmesterként dolgozó alkimista műhelyét és a régiségboltot egyaránt betölti az időmérők kongása, zakatolása; a repedezett angyalszobrok között a mulandóság szelleme bujkál. Ez a melankolikus alaphangulat a bőséges mitológiai, kultúrtörténeti utalásokkal együtthatva mélységet ad az amúgy szimpla históriának.  Jesus Gris sorsában fausti vonásokat fedezhetünk fel (örök fiatalságot nyer, végül a szeretet váltja meg). A véletlen folytán ölébe hullik a halhatatlanság, ám attól kezdve, hogy először szembesül vele a maga kietlen valóságában, csupán szenvedést okoz. Egy adott ponton túl pedig leginkább az élőhalott létre kezd hasonlítani.

A szerkezet delejesen vonzza a halál árnyékában szűkölő lelkeket,  mint például La Guardíát, a rákban haldokló milliomost, aki szintén tud a Cronos létezéséről. Egyetlen reménye, hogy unokaöccse, Angel (Ron Perlman) megszerzi neki a csodálatos masinát. Lényegében La Guardía is élőhalott. Egy gyárépület legfelső emeletén vegetál, „lakosztálya” az elmúlás bizarr temploma.

A test feltűnően fókuszba kerül a film folyamán. Romlandó matéria, ami nem érdemel kíméletet. Émelyítően naturalista mozzanatokat láthatunk, az undorító, felkavaró részletek pedig sokszor kifinomult szépséggel párosulnak. Szépek Navarro barnásvörös tónusú képei, az antik bútorok, szobrok, órák alkotta csendélet. Szép a címbéli, vérengző szerkezet is – finom, cizellált, akár egy valódi rovar. Közvetlen közelről gyönyörködhetünk az aranyló fogaskerekek lassú forgásában.

A történet tele van szimbolikus nevekkel (Angel, Jesus), közülük is a legsejtelmesebb karakter Aurora, a főhős unkája. Ő képezi az emberségéből kivetkőzött főszereplő ellenpontját, és természetesen kulcsszerepet játszik. Amikor legmélyebb a sötétség, közel a hajnal… Talán nem túl nagy spoiler, ha elárulom, hogy végül lezajlik a fordulat, és az utolsó, költői szekvenciában az oszló-foszló test apoteózisa. Itt nyer igazán értelmet Jesus Gris beszélő neve:  a halandóságot, emberi sorsot újra magára vevő „Sötét” (vagy „Szürke”) Jézus voltaképpen a tér és idő keresztjére szögezett ember. (8/10)