Veszett vidék (Sweet Country, 2017)

Ausztrália messze van, hozzánk képest tulajdonképpen a világ átellenes felén. Odalent, mondhatjuk, bár ha ezt angolul mondjuk (down under), akkor -állítólag- csúnyán fognak ránk nézni az odavalósiak, mivel ez a kifejezés értelemszerűen összecseng azzal a testtájunkkal, mellyel a WC-deszkát szoktuk illetni, alkalomadtán. Ha viszont csak azt nézzük, amiről ez a Veszett vidék című southern (a western ausztrál megfelelője) szól, az baromira közel is van: ismerős történet a világ bármely táján. Ismerős történet, hiszen az egyik legaljasabb emberi mocsokságról szól, arról, amikor bizonyos emberek kizárólag az erő, az agresszió és a hatalom útján vindikálják maguknak azt a jogot, hogy saját tulajdonuknak tekintsenek más embereket, embercsoportokat. A rabszolgaságot az ókor óta már számtalanszor eltörölték az emberiség történelmében, mégis előfordul mind a ma napig (hogy ne menjünk messzebb a jó kis magyar “csicskáztatásnál”…).

Ez a Warwick Thornton által rendezett történet valamikor a huszadik század első harmadában játszódik, valahol az ausztrál kontinens szemmel láthatóan is tikkasztóan forró belsejében, a sivatag közepén, ahol a barnára aszott, satnya bozótos jelenti a “zöld természetet”. Nem is értem, mit keres ezen az életre tökéletesen alkalmatlan területen ember, őslakos és telepes egyaránt – de valamit nyilván keres, mert néhányan azért élnek itt. Nyilván állatokat tenyésztenek. A történet egyik kulcsszereplője, nevezett Harry March (Ewen Leslie) valamilyen háború veteránja, tudjuk róla, hogy nem teljesen ép idegrendszerrel tért meg ide, az isten háta mögé az öldöklésből. Iszik mint a kefekötő, részegen pedig lövöldözik a Holdra. Vagy bele a pusztába (vö. pusztába kiáltott szó). A cselekmény egy pontján, egy közeli, városnak nem, inkább csak házcsoportnak mondható településen, a kocsma előtt némafilmet vetítenek egy kifeszített lepedőre. E két momentumból következtethetünk arra, hogy időben valamikor az első világháborút követő években járhatunk.

Kulcsmotívum, hogy a településnek nincs temploma, csak kocsmája (vö: rendszerint minden faluban van kocsma, de közvetlenül a templommal szemben). A településen Fletcher őrmester (Bryan Brown), valamint coltja a törvény, s ez a törvény a fehér ember törvénye. A történet valódi főszereplői az ausztrál bennszülöttek, akik érdekeit, életét értelemszerűen nem védi törvény. A fehér telepesek túlnyomó része nem is tekinti őket embernek, csupán két lábon járó állatnak, akik elvégzik a munkát és tört angolsággal köszönik meg a gazdának, ha nem veri meg őket érte, fizetség gyanánt. Vannak közöttük, akik beletörődve sorsukba, elfogadják nyomorúságukat. Vannak, akik eddig megmenekültek a rabszolgasorstól, és kint a végtelen bozótban rejtőzködnek, megölnek mindenkit, ki közelükbe merészkedik. És vannak néhányan, akik szerencséjükre jó lelkű telepesekhez kerültek, mint amilyen a mélyen vallásos Fred Smith (Sam Neill) is, aki magával egyenrangúnak tartja a bennszülötteket, munkájukat megbecsüli és azért fizetést ad. Sam (Hamilton Morris), a történet valódi főszereplője Frednél dolgozik, és sorsát alapvetően határozza meg az a tény, hogy Fred életfelfogása messze nem találkozik a fehér telepesek általános vélekedésével, egyben azzal, hogy a közeli településen nincsen templom, csupán egy kocsma.

Sam története egy színtiszta ballada, sorszerű, fatális fordulatokkal, idealista csúcsponttal és egy görög tragédia katarzisával, mely kíméletlenül nyomja arcunka a valóságot, az ausztrál nemzet múltját és tulajdonképpen jelenét is alapvetően meghatározó szégyenfoltját, azt, ahogyan a fehér telepesek bántak az aboriginál őslakossággal. Lehetne e történet általános érvényű is, hiszen a szintén angolszász eredetű telepesek hasonló körülmények és tragédiák során irtották ki gyakorlatilag a teljes észak-amerikai őslakosságot, ugyanezt tették a spanyolok Közép- és Dél-Amerikával, de ugyanezt tették a történelemben bármikor azok a népek, melyek behatolták más, szerintük alacsonyabb rendű népek élőhelyére azzal a céllal, hogy azt elvegyék tőlük és ennek érdekében akár azok kiirtására, vagy a leigázottak rabszolgasorba kényszerítésére is képesek voltak. Hogy aztán e történet mégsem lesz általános érvényű emberi jogi tabló, annak oka az, hogy a rendező pici, alig észrevehető engedményeket tett. A brutális Harry háborús veterán, állandóan részeg, idegrendszere zilált, ma azt mondanánk, poszttraumatikus stresszben szenved, így tette, ha nem is indokolható, de azt mégsem egy kvázi normális, beszámítható ember követte el. A vallásos Fred naiv és idealisztikus világa életképtelen ezen a vad, veszett vidéken, az, hogy a film végén épül fel a templom, inkább csak egy vicc, olyan, mint az a tűzoltó, aki akkor ér ki az égő házhoz, amikor annak már csak üszkös gerendái látszanak. Bár a film különösebben nem hosszú (egy óra ötven perc körüli), a viszonylag sovány, mégis túlzottan elnyújtott cselekmény és a sokszor indokolatlanul távolságtartó fényképezés miatt sokszor mégis vontatottnak tűnik, a narrációt drámaibbá, szuggesztívebbé tenni szándékozó flashbackek és flashforwardok (a cselekményben való előre-, illetve visszautalások) pedig szükségtelenek, megakasztják az önmagában azért elég erős történetfolyamot. Másfél órában és egyenes vonalú, lényegre törő, sűrű szövetű történetfolyamban, a színészi játékot jobban előtérbe engedő rendezéssel jobb lehetne ez a mozi – ami viszont így is megtekintésre ajánlott keserű, de igaz tanulsága, egzotikusnak tűnő, de mégis pont eléggé általános témája miatt. 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Veszett vidék (Sweet Country, 2017) bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    Érdekes, ez a “másfél óra” tényleg egy csomó film esetében csodát tehetne – nem egyszer állapítottam meg én is magamban, hogy másfél órában tökéletes lett volna. 🙂 Ha jól tudom, régen a filmtekercsek szabták ki ezt az időtartamot, de létezhet valami belső mérce is, ami alapján ennyi kell (és elég) egy jó filmhez. Persze, van azért kivétel.

    • efes szerint:

      Egy 35 mm-es mozifilmtekercs kb 20-22 perc. Amúgy fogalmam sincs, honnan jött pont ez az időtartam… Ma már amúgy ez is más, talán a tévés reklámszünetek miatt. Ha jársz multiplexben, látod, hogy 20 perc után beindul a járkálás, és nemcsak az állandó nassolás-szürcsölés miatt.

      Nekem amúgy nincs bajom a hosszú filmekkel, ha az meg bírja tartani a figyelmemet, de ezen néha elsikkadtam. Mindazonáltal, érdekes kis film…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.