A benne elmeséltekre amúgy pontosan utaló A szent és a farkas eredeti címe -Lazzaro felice- talán Szerencsés, vagy inkább Boldog Lazzaro; e boldogságot ráadásul mindenképpen valami magasztos, szakrális értelemben kellene értelmezni, hiszen a címszereplő Lazzaro valóban olyan és úgy is néz ki, mint valami szent. Nyílt, naiv és tiszta tekintetével, egy gyermek ártatlanságával néz az őt körülvevő világra, munkáját kifogástalanul végzi, kedvessége határtalan, őszinte és végtelenül szerény, alázatos fiatalember. Környezete ezt természetesen alaposan ki is használja, ám Lazzaros erről látványosan tudomást sem vesz és ugyanolyan feltétlen kedvességgel fordul ahhoz is, aki esetleg néhány pillanattal azelőtt még kinevette, kihasználta őt, és ahhoz is, akit abban a pillanatban lát először.

Lazzarót együgyűnek tartja az az iskolázatlan, szinte barbár közösség, amelyben él, de a fiú egyáltalán nem gyengeelméjű, csak éppen olyan ember, akiből száz-, vagy ezerévente születik egy. Ufónak mondanánk ma, szent bolondnak tegnap, megszállottnak tegnapelőtt és prófétának még azelőtt, bár Lazzaro nem hirdet igét, nem tanít, nincsen szuperereje, nem tesz csodákat: csak van. Él, amíg élni hagyja őt környezete. Történetéért Alice Rohrwacher a legjobb forgatókönyvnek járó díjat nyerte idén Cannes-ban. Lazzaro története mese, s mint ilyen, akadnak benne fantasztikus, misztikus, “meseszerű” fordulatok, melyek a cselekmény háttereként naturalisztikusan bemutatott mélyszegénységben élő, paraszti világgal, valamint annak jellegzetes karaktereivel valóban igen izgalmas elegyet alkotnak. Az olasz filmben azonban nem előzmények nélküli ez a fajta látásmód, elég csak Vittorio de Sica filmtörténeti jelentőségű Csoda Milánóban című filmjére utalni, de később Ettore Scola, Federico Fellini, vagy a Taviani-testvérek némely alkotásában is fellelhetők efféle -mágikusan realista- vonások.

A toszkánai Fiesoléban, 1982-ben született Rohrwacher tehát tulajdonképpen egy olasz földön már kitaposott ösvényen jár, de azt igen határozott léptekkel és becsülendő művészi attitűddel teszi. Szembetűnő mély érdeklődése a mélyszegénységben, a társadalom peremén önszántukból, vagy akár kényszerűségből élők élete iránt, hiszen második, Csodák című filmje, és e mostani történet is eme -a nálunk azért jóval gazdagabb Olaszországban is előforduló- közegben játszódik. A Csodákban saját elhatározásból, afféle hippi ötlettől vezérelve hagyta el a történet középpontjában álló család a civilizációt, A szent és a farkasban azonban kényszerű a szegregáció. A film első felében meglehetősen bizonytalanok is vagyunk a történet megtörténésének idejét illetően: villany van, az oké, de hogy a huszadik század melyik részében vagyunk, az már nem biztos. Nyomorúságos körülmények között élő embereket látunk, akik egy láncdohányos márkinő dohányültetvényén robotolnak, mindenféle munkaidő, fizetség, és bármi más munkavállalói jog nélkül. Fizetségük az egysíkú, gyakorlatilag kenyérből és szardíniakonzervből álló élelem, valamint olykor egy villanykörte, hogy esténként ne üljenek sötétben. Ebben az elnyomott, rabszolgaságra emlékeztető csoportban élő Lazzaro is, akinek semmi gondja nincs ezzel – s ami meglepő, másoknak sem. Amikor egy fiatal pár közülük mégis el akar költözni a városba, szerencsét próbálni, nem is értik szándékaikat.

Persze, rabszolgaság nem létezik rabszolgatartók nélkül, s hogy ebből a tespedt, lefojtott, vegetáló élethelyzetből mégis történet lesz, ahhoz az kell, hogy a rabszolgatartók -értelmes egyéb tevékenység híján- halálosan unják a tétlen nyugalmat, amit az általuk kizsákmányoltak biztosítanak nekik. A gazdag dohányültetvényes család “fekete báránya” unalmában kiszúrja magának az alázatos Lazzarót és felhasználja őt cinikus tervéhez, mellyel el kíván szakadni az általa is gyűlölt ültetvényről és családjától. Rohrwacher részletekbe menő, szinte dokumentumfilmes aprólékossággal, emberismerettel és bizarr humorral ábrázolja ezt az időtlenségében is megdöbbentően embertelen világot, hogy aztán egy misztikus csavarral szinte feje tetejére állítsa azt, de főleg az addig megismert szereplőket és életüket. Lazzaro mindvégig a történet fő alakja, egyben tragikus sorsú elszenvedője is. Feltétlen jósága az ő keresztje: szerencsésebb esetben csak kinevetik, kihasználják és csúfolják, de ha rosszabbra fordulnak a dolgok, ő lesz a bűnbak is, akire rá lehet minden baj forrását testálni, hiszen biztosan nem fog lázadni ellene.

Rohrwacher furcsa, megkapó és megrendítő meséje valójában a mai valóság keserű allegóriája. A fiatal rendezőnő ismét javarészben amatőr szereplőkkel dolgozik, minden bizonnyal a minél nagyobb hitelesség szándékával. A tiszta lelkű Lazzarót alakító Adriano Tardiolót egy vidéki főiskolán találta, miután már legalább ezer fiút nézett meg a szerepre. Tardiolo sosem foglalkozott előtte színjátszással, de “barátját”, a fekete bárány kékvérűt alakító Luka Chicovani sem, aki viszont komoly Youtube-sztárnak számít Olaszországban, sokmillió letöltéssel. Egyikük sem képzett színész, de talán éppen ezért hatnak olyan eredetinek a filmvásznon. Különösen Tardiolo, akit Caravaggio biztosan megfestett volna Jézusként, vagy Szent Ferencként, ha ez nem lenne most anakronizmus. De hozzájuk hasonlóan, mindegyik mellékfigura is hasonlóan pontos, karcos karakter. Nagy részük szintén nem hivatásos színész, akik között itt is feltűnik Rohrwacher igen tehetséges húga, Alba is, míg az erős dohányos dohányültetvényes márkinőt Nicoletta Braschi, az ismert komikus-színész Roberto Benigni szintén színész felesége alakítja. Szertelen, különös, egyedi hangú, de erősen ajánlott mese ez arról, ami most van. 8/10