Piszkosul nyomasztó lett Jean-Marc Vallée idei, Gillian Flynn (Holtodiglan) bestselleréből készült minisorozata. Krimibe bújtatott dráma,  jól bevált recept szerint; a bűnügyi szál szétbogozhatatlanul összefonódik benne a főszereplő személyes történetével, és nehéz eldönteni, melyik a nyugtalanítóbb. A széria több szempontból emlékeztet a Hatalmas kis hazugságokra, a rendező tavalyi nagy dobására: megint egy kisváros lezárt szekrényeiből potyognak elő a csontvázak, csillogó máz alól szivárog a rothadás bűze, és újfent előkerül az erőszak, a családon belüli bántalmazás témája, csak most kicsit másképp. A plakáton itt is három grácia vetíti előre a női dominanciát.

Camille Preakert (Amy Adams), Saint Louis-i újságírót a főnöke azzal bízza meg, hogy egy bűnügyi riport kedvéért egykori szülővárosába, a Missouri-beli Wind Gap-be utazzon (a helyet senki se keresse a térképen). Egy tizenéves lány eltűnése borzolja az ottani kedélyeket, különösen, hogy pár hónappal azelőtt holtan találtak egy másikat. Nincs kizárva a sorozatgyilkosság lehetősége; a főszerkesztő szerint érdemes utánajárni az ügynek, és Camille-t – volt helybéliként – mindenkinél alkalmasabbnak látja a feladatra. A megbízást egyfajta terápiának is szánja: a lány pszichés gondokkal küzdő, masszív alkoholista, talán nem tenne rosszat neki, ha visszatérne gyermek-és kamaszkora színhelyére, leszámolni a múltjával. Camille kelletlenül bár, de odautazik, hogy szembenézzen azzal, amitől egyszer már elmenekült. Az autóban Led Zeppelin szól, ebből is látszik, hogy a soundtrack-kel már nem lehet nagyobb baj.

Lomhán indul a cselekmény; bevallom, kicsit sokallottam a főszereplő iszogatását, legalábbis a kamera előtt. Az unalomig bámulhatjuk, hogyan töltögeti a töményeket üvegből a flakonba, a flakonból magába – holott kevesebből is látható, hogy a csaj egy csődtömeg. Magányos, a testét tetőtől talpig hegek borítják (éles tárgyakkal belevagdosott szavak nyomai), a feje pedig tele van lidérces emlékekkel. Aztán persze belendül a sztori, magába szippant annak rendje-módja szerint: jó a ritmus, borzongató az atmoszféra, és rengeteg a kérdés. Mindenütt egy sötét titok jelenléte érződik: a házban, a városban, az azt övező erdőben.

Camille-t nem fogadják tárt karokkal; anyját (Patricia Clarkson) csak felbosszantja az érkezése, főleg, mikor megtudja, miről készül riportot írni. Ízléstelennek tartja a téma bolygatását, de rég látott leányának sem örül; ami azt illeti, nem egy dédelgetős anyatípus – inkább rideg, egész környezetét nyomás alatt tartó passzív-agresszív matriarcha. Estélyi ruha, húszcentis tűsarok még a konyhában is; fenntartani a látszatot, bármilyen áron. Patricia Clarkson vérfagyasztó némbert formál a karakterből, ami részben máris magyarázza Camille testi-lelki sérüléseit.

A lánynak van egy tizenéves féltestvére is, Amma (Eliza Scanlen), aki a maga nemében legalább olyan nyugtalanító jelenség, mint anyuci. Otthon babaházzal játszó, habos ruhás jókislány, kint az utcán, kortársai között viszont ő a falkavezér. Amma féktelen lázadása fiatalkori önmagára emlékezteti Camille-t, egyben gyerekként elvesztett, rajongásig szeretett húgát is eszébe juttatja. Nem tudjuk, ővele mi történt annak idején, miért halt meg olyan fiatalon – ez is a kérdések számát gyarapítja.

Bár hivatalosan a rendőrfőnök és egy kirendelt detektív dolga a nyomozás, a nő több lépéssel előttük jár, ezalatt – mellesleg – saját családi örökségét is megpróbálja feldolgozni. Közben kezdi bedarálni a hely szelleme. Hiába költözött messze innen, nem vált új emberré; az egykori focisták és pompomlányok közé visszatérve ugyanolyan fekete báránynak érzi magát, mint annak előtte – és ez „otthon” sincs másként. Wind Gap-ben áll az idő, kísért a múlt, makacs emlékek tolakodnak a felszínre.  A végére összeáll belőlük a mozaik, de addig sincs könnyű dolgunk, ha kirakózni szeretnénk. A tényeket ugyanis többnyire a főszereplő (nem mindig józan) tudatán átszűrve ismerjük meg; a vágások zaklatottan ugrálnak az idősíkok között, valóság és hallucináció összemosódik, gyakran egymásba olvad Camille hajdani és mostani énje. Mindez amellett, hogy nehezíti a megértést, hihetetlenül baljós, gyomorszorító légkört teremt: minden percben attól félünk, hogy valami szörnyűséget pillantunk meg.

Zilált életű, megszállottan nyomozó főhőse, valamint fojtogató déli hangulata miatt többen a True Detective-hez hasonlítják a sorozatot, csöppet sem alaptalanul. Nemcsak a halott vidéki miliő vagy a brutális gyilkosságok árnya teszi azonban ólomnehézzé a kedélyeket: lehangoló az is, hogy egyik szereplővel sem tudunk azonosulni. A gyűrött, szétesett Camille-t leginkább sajnálni lehet, és drukkolni, hogy összeszedje magát.

Valakikért mégiscsak lelkesedhetünk: Amy Adams, Eliza Scanlen Patricia Clarkson – nehéz volna rangsorolni, ezért csak így betűrendben sorolom a „három gráciát”, egyik jobb, mint a másik. A történetből végül viszonylagos lassúsága (időhúzása) ellenére mégiscsak feszült krimi bontakozik ki. És amikor azt hinnénk, hogy megvan a megoldás, úgy vág kupán egy jókora csavarral, hogy a fal adja a másikat. A stáblistát pedig végig kell nézni. 8/10