Tulajdonképpen simán rá lehetne nyomni, afféle billogként, vagy akár alternatív cenzorstempliként erre a filmre, hogy Vigyázat, művészet! Vagy Vigyázat, művészet! Felületesen nézve, ugyanis Josephine Decker filmje, a Madeline a mélyben tipikusan “művészfilm”, a szó közhasznú, és valljuk meg, kissé pejoratív értelmében. Ennek megfelelően, a film szépen szerepelt eddig egy csomó fesztiválon, kifejezetten jelentősnek számító fesztiválokon is, de hát a fentiek értelmében, ami a kritikusoknak jó, az csak sz*r lehet, ugyebár. “Van az a csaj benne, aki amúgy tök pszicho, ilyen táncos vagy mi, tökre be van kattanva, de ezek a művészek, vagy táncosok, akik közé eljár, tökre bírják, az edzőjük meg kb annyira rákattan, mint amennyire a csaj be van kattanva saját magára.” Ezt nem én mondom, csak elképzelem az egyszeri plázamozizót, aki véletlenül beül erre a filmre.

Persze, nem egyszerű és messze nem megszokott darab a színészként is tevékenykedő, de itt most csak rendezőként “szereplő” Decker filmje. Valóban egy meglehetősen szuggesztív pszichotrip a történet a tizenhét éves, ám igen érzékeny és labilis lelkivilágú Madeline pszichéjébe. Madeline (Helena Howard) mintha valami terápiás céllal jár a film tulajdonképpeni helyszínéül és környezetéül szolgáló kortárs mozgásszínházi csoportba. Mintha lenne utalás arra, hogy a lánynak voltak korábban pszichés gondjai, amit elsősorban lányának érzelmi és intellektuális útjait meg nem értő és igazából megérteni nem is akaró édesanyjával (Miranda July) való konfliktushalmaz megoldatlansága okozhatott. A csoport vezetője (Molly Parker) egy előadásra készül a csoporttal, de ahhoz nincs igazán koncepciója, ihlete, valamint, ahogy magánéletében sem stimmel minden. A szétcsúszóban lévő produkció romjain az idegösszeomlás szélén táncoló (sic!) koreográfus Madeline bonyolult és expresszív személyiségében találja meg a fogódzkodót.

Civil szemnek talán megdöbbentők, zavarba ejtők is lehet a színjátszó csoportokban, mozgásszínházi stúdiumokban jobbára megszokottnak, bevettnek tekinthető improvizációs gyakorlatok, melyek során a résztvevők olykor bizarr vagy abszurd helyzeteket oldanak meg (például különböző állatokat játszanak el, vagy hosszú időn keresztül néznek némán egymás szemébe, vagy akár nézik a falat). Ezek komoly gyakorlatok, ez nyilvánvaló a beavatottak számára, igen hatásosak a mind teljesebb koncentráció, a szereppel való azonosulás és más színészi technikák elsajátításához – civil szemmel azonban pont ennyire nyilvánvalóan furcsának, akár nevetségesnek is tűnhetnek. (De akkor most mondjam azt, hogy a sebészek például sertéstetemeken gyakorolják az embereken elvégzendő műtéteket?)

Nagyon erős a film képi világa is. Kifejezetten kellemetlen lehet ennyire szuperközeliben szemléleni egy számunkra idegen ember arcát, legyen az bár olyan bájos is, mint a címszereplőé – aki ráadásul döbbenetes intenzitással közvetíti arcán, és amúgy egész személyiségén, egész testén keresztül a benne zajló lelki, szellemi és érzelmi viharokat. Rendre az intim szféránkon belülre tolja Madeline-t a film operatőre, Ashley Connor. A kényelmetlen érzést csak fokozza, hogy emellett szégyentelenül él a mélységélesség ötletszerű variálásával is, ami egyrészről tényleg idegesítően modorosnak hat, picit igazolva a cikk elején említett egyszeri plázamozizó sztereotípiáit, másrészt viszont igenis indokolt és kézenfekvő választás, ha kis költségvetéssel kell egy ilyen bonyolult táncos környezetben játszódó pszichothrillert lefényképezni. Nem játszadozhat mindenki, mondjuk, Darren Aronofsky költségvetésével…

Ráadásul a címszerepet alakító kislány, Helena Howard tényleg egészen elképesztő személyiség. Bájos, cuki fekete csaj – első látásra. De hamar kiderül, hogy irdatlan mélységek és távolságok rejtőznek benne, és kicsit veszélyes is vele menni belső útjaira, sőt, útvesztőire. Mély, sötét és vad túra elé néz, aki erre vállalkozik. Viszont ha vállalkozunk az ismeretlen megismerésére, akkor olyan élményben lehet részünk, mint amikor egy aranymosó a hideg folyóparton, kövek között való évekig tartó eredménytelen görnyedés után egyszer csak megtalálja az ökölnyi aranyrögöt. Vagy amikor összeállnak a dolgok, amikor a zűrzavarból egyszerre kikristályosodik a rend, amikor “lőn világosság”. Tanúi lehetünk, amikor az ihlet szikrája megtermékenyíti az erre vágyakozó elméket és megszületik a nagy előadás. Ha művészek vagyunk, inspiráló élmény lehet ez, ha csak műkedvelők, akkor talán katarzis is. 8/10