Akik látták néhány éve a Bazi nagy francia lagzik című francia komédiát, azok nyilván nem akadnak fenn a történet alapfelállásán: egy hívő katolikus francia család négy lánya négy különböző származású férfit szemelt ki élete párjául. Ha csak egy kicsit tájékozottak vagyunk a napi politikában, illetve az európai közélet kényes kérdéseiben, akkor simán levágjuk, hogy az nem egészen életszerű, hogy egy jól szituált francia, konzervatív lokálpatrióta családjába tulajdonképpen simán benősül egy zsidó, egy algériai arab, egy kínai és egy fekete-afrikai néger. Érvényes is lehet a sokak által látatlanul filmre sütött billog: ez egy multikulti propagandafilm.

A filmet látva -odafigyelve- aztán az értelmesebb nézők levehették azt is, hogy azért itt az alkotók elég okosan figurázták ki a különféle előítéletes gondolatmeneteket, a politikailag korrekt verbális és nonverbális “kommunikációs eszközkészletet”, de legalább ennyire a buta, kirekesztő nacionalizmust, a rasszizmust és a mozgás- és fejlődésképtelen konzervativizmust is. A Bazi nagy francia lagzik 2. ugyanezen a nyomvonalon halad, látszólag habkönnyű, tipikusan francia komédia ez, idétlen poénokkal, melyek mélyén, persze nem túl mélyen, csak a felszín alatt közvetlenül, továbbra is jönnek az “okosságok” egymás és egymás másságának elfogadása tárgyában – megfejelve mindezt egy jó adag francia nemzeti büszkeséggel. Nem fáj a film, bár nekem legalább egy fél órába telt, hogy megszokjam meglehetősen hangos és ripacskodó hangvételét, de aztán volt néhány poén, ami azért erősen ütött (ösztönös igazságérzetemen). Ha másért nem, hát e film bizonyíték arra, hogy ha rettegünk valamitől, ha félelmeink vannak, ha démonok gyötörnek, akkor a legjobb, legokosabb az, ha megpróbáljuk azt kinevetni, ártatlan viccet csinálni belőle. De azt is viseljük el, ha mi leszünk a vicc célpontjai, hiszen egy közös röhögés simán megoldja a legtöbb problémát. Ki kéne ezt próbálni a való világban is – mert azért ez itt csak a film “álomvilága”. 6/10