Az erotika eredeti jelentése mintha érvényét vesztette volna a mai világban. Amikor öntetszelgő influenszerek és igazából bárminemű teljesítmény híján celebritássá váló médiaszereplők percenként nyomják arcunkba minden gátlás nélkül első- és másodlagos nemi jegyeiket, amikor tizenéves lányok életkorból adódó feszes segge úgy jár a diszkóparkett közepén, mint Singer varrógépének tűje az anyagon, amikor heteroszexuális párok élik nem életüket minden szégyenérzet nélkül a tömött villamoson, amikor a pornó már nem hivatalos általános iskolai tananyaggá vált, akkor elég szerénynek tűnő próbálkozás lopott érintésekről, piruló orcákról és beharapott ajkakról, kétértelmű szóvirágokban eljátszott, de be nem teljesülő pajzán vágyakról, horribile dictu, egy női csípő ívének tökéletes voltáról értekezni. A “teccő’ geci, kő’ kóla?” eredménycentrikus igénytelensége nem tűri a költészetet. Ja, költészet, igen az is, pont mint az erotika.

Azonban a mozifilmek világában eleddig tulajdonképpen ismeretlennek tekinthető (amúgy jó nevű!) francia Lou Jeunet filmjében abba a korba repíti el a vállalkozó kedvű nézőt, amikor még volt jelentése a költészetnek és az erotikának, legalábbis amit érteni szeretünk e két kifejezés alatt. A film sztorija valóságos személyeket mutat be. Marie de Régnier és Pierre Louÿs, valamint Henri de Régnier a XIX. század végén, XX. század elején éltek Franciaországban, ahol a művészeti élet jelentős személyiségeinek számítottak, ami nem kis szó, hiszen ezt a korszakot, s főleg Franciaországban, a művészet aranykorának szokás tartani. Egymást váltják és folynak egymásba a különböző izmusok, él és lüktet Párizs, a világ kultúrájának akkori központja. A szabad szellem a vágyakat is felszabadítja, és ez lesz az apropója e szerelmi háromszög-sztorinak is. A művész családból származó Marie (Noémie Merlant) szerelmes a fiatal költő Pierre-be (Niels Schneider), azonban mégis a befutott, tehetős íróhoz, Henrihez (Benjamin Lavernhe) megy feleségül. Pierre csalódottságában Algériába űzi magát, ahonnan kis idő múlva egy vad és egzotikus szépséggel és a szabad szerelem eszméjével, valamint egy új eszközzel, a fényképezőgéppel tér vissza. Hasisfüstben zajló erotikus fotószeánszaiknak hamar híre megy a városban, az esteknek Henri is állandó látogatója – így azonban Marie és Pierre újbóli találkozása sem várat magára sokáig.

A sztoriban nagyjából ennyi a “drámai töltet”, szerintem a Pajzán kíváncsiság ennél sokkal inkább azt a ma már csak főleg romantikus filmekben tetten érhető szabad, de mégis szemérmes, intim légkört kísérli megidézni, mely a XIX. század végének művészekkel és művészetpártolókkal teli budoárjait, és a már szinte közhelynek számító szegényes tetőszobácskáit lengte be. Szerintem ez sikerül is neki, amihez nyilván szükséges is volt Pierre Louÿs és Marie de Régnier fennmaradt levelezése, de főleg azok a fényképek, melyeket Pierre készített Marie-ről, valamint más nőkről. A film így sokkal inkább hangulatok, érzetek, illatok és fények laza szövedéke, valamiféle lírai elmélkedés, intim évődés, mint kerek, egész történet. Viszont benne van az, amit a cikk elején írtam és ami ma már kiveszni látszik a világból: a szégyenlős, elfojtott, de minden pillanatban kibuggyanni kész vágy, a test szépsége iránti gyöngéd csodálat, a tiszta, érzéki erotika. Szép kis film ez, melyet kissé faramuci módon helyez közel a mai korhoz a merészen választott kísérőzene. Arnaud Rebotini zenéje minden hangjegyében, ritmusképletében mai, így a film korához képes tökéletesen anakronisztikus, mégsem válik le a filmről, hiszen tökéletesen eltalálja a hangulatokat, aláfesti azokat, s ha azt nézzük, hogy Pierre szeánszain vendég volt például Claude Debussy is, akire tudvalevően nagy hatással volt az indonéz gamelánzene, akkor Rebotini intelligens elektronikus zenéjében hallható gamelánmotívumok direktben is kapcsolják a zenét a filmhez. (Tudom, ez egy kisit sznob okostojáskodásnak tűnhet, de nekem nagyon tetszett a film zenéje… 🙂 ) 7/10