Ízig-vérig – 1. évad (Season 1., 2019-) – Nem mondható túlírtnak a Viasat3 saját gyártású, Herendi Gábor és Szilágyi Fanni által rendezett sorozata, és ez jó. A szerteágazó, túlbonyolított cselekmény helyett így egy nyugis, kerek, szerethető kis történetet kapunk, melyet simán elvisz a hátán a két főszereplő (Gryllus Dorka és Simon Kornél) közötti dinamika. Éva és András között szikrázik a levegő és sistereg a kémia (végül is, Dorka és Kornél civilben is egy pár…), mindketten szakácsok, amellett, hogy valamikor házasok is voltak, csak éppen András, a szupertehetséges, ám ehhez mérten vállalhatatlanul link séf és pedáns, törekvő és szorgalmas Éva, akit András vezetett be a konyhaművészet rejtelmeibe és titkaiba ma már tűz és víz. Közös Balaton-parti fine dining éttermüket Éva viszi tovább, míg András a hegyen, egy borospincében nyitja meg a konkurenciát. Van aztán a képben még Sanyi, a gátlástalan helyi vállalkozó (Száraz Dénes) és Miss Ezotéria (Pokorny Lia) Éva körül, valamint Tunya, a helyi alkesz csősz (Badár Sándor) András mellett – karakteres, színes figurák, miközben Sári (Schmidt Sára) a közös gyermek a lakmuszpapír a fortyogó kondérban. Szakácsok, konyhalányok, éttermi vendégek és más Balaton-parti arcok. Aranyló lankák, szépen fotózott csúcskaják. Könnyed, ízletes, üdítő romantikus komédia. Jó nézni és bele lehet feledkezni, mint egy hűvös rozéfröccsbe és a naplementébe a fonyódligeti strandsétányon. 7/10

A galaxis őrzői, Vol. 2. (Guardians of the Galaxy Vol. 2, 2017) – Ez a második rész cselekményében azért jócskán alulmúlta az igen szórakoztató első rész által egyáltalán nem magasra helyezett mércéjét, szerintem kifejezetten bugyuta lett a sztori, de látványban, a karakterek (többségének) sokféleségében, az egész Guardians-galaxist átszövő felelőtlen és görcsmentes lazaságban hozza a szintet. Vicces volt egy jó kis vasárnap esti punnyadáshoz. Ezeken a zenéken nőttem fel, a Fleetwood Mac Rumours című lemezét rögvest elő is vettem. Perverz asszociáció, de ez van: Unatkozik? Vásároljon mosómedvét! 😀 7/10

A nagy Lebowski (The Big Lebowski, 1998) – Úgy gondolom, Joel és Ethan Coen (tök mindegy, melyikük szerepel éppen a stáblistán – ők együtt alkotnak) ezzel a filmmel Tarantinót parafrazeálják. A bizarr bűnügyből kibomló groteszk, abszurdba hajló cselekmény, a furcsa, lökött, de feltétlenül emberi karakterek, a kecses női lábujjak premier plánja, a sztorizós meseszövés, a parttalanul egymásba folyó, sokszor párhuzamos monológszerű párbeszédek, a markáns zeneválasztás mind QT-t idézi – mondjuk azt, ez a film pacsi Tarantinónak. Coenék tudnak ilyet is. Nem véletlenül alapfilm ez a teke-játékosok számára, a white russian nevű koktél kedvelőinek, a perzsaszőnyeg-mániásoknak, de a Coen-testvérek rajongói, illetve azon emberek számára is, akik legszívesebben egy fürdőköpenyben, a semmit téve töltenék el egész életüket (a képen Jeff Bridges a címszerepben). 8/10

A 64-es betegnapló (Journal 64, 2018) – Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztályról szóló történeteinek talán legerősebb filmverziója ez, pedig a korábbi darabok (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), mondanám, hogyha elfogadjuk a skandináv krimit afféle alműfajnak, akkor ez annak egyik csúcsa. Perfekt, fordulatos, mindvégig izgalmas, emellett olykor még kifejezetten érzelmes krimi ez, stabil lábakon állva a valóság erkölcsi és etikai értelemben ingoványos talaján. Mörk nyomozó (Nikolaj Lie Kaas) még magának valóbb, Assad (Fares Fares) pedig szimpatikusabb, mint valaha. Van kiért szorítani. 8/10