Bajnokok (Campeones, 2018)

A kripliken, vagy mondjuk szebben, a mentálisan és/vagy testileg olykor halmozottan sérült, ezáltal hátrányos helyzetű embereken röhögni tahóság. Ez nem kérdés. Elfordítani felőlük tekintetünket, neadjisten, gyermekünk szemét is eltakarni, ha szembe jön velünk, mondjuk, egy Down-szindrómával született ember – az még nagyobb tahóság. Mély részvéttel, komolyra fagyott pofával, sajnálkozva beleügyetlenkedni életükbe szintén nem szerencsés, keveset segítünk, ellenben tovább építjük azt a falat, amely közöttük és az ún. “normális” társadalom között húzódik. A helyes utat a spanyol Javier Fesser tavalyi filmje mutatja meg, mely Spanyolországban rögvest nézettségi rekordokat is döntött egyenes, tabukat nem ismerő, ám mélyen humánus látásmódjával.

A Bajnokok túlzás nélkül felszabadító erejű film. Főszereplői egy mentálisan sérült emberekből álló kosárlabdacsapat, valamint egy indulatkezelési és magánéleti problémákkal, illetve ezekből fakadóan több más frusztrációval is küzdő, élvonalbeli profi kosárlabdacsapattól éppen ezek miatt elküldött edző (Javier Gutiérrez), a cselekmény pedig véletlen, kezdetben szerencsétlennek és kilátástalannak tűnő, de végül katarzisba torkolló találkozásuk története. Maga a sztori közhely. Rengeteg sportdráma, komédia és ki tudja még milyen műfajú film dolgozta már fel az esélytelen sportoló/sportcsapat és egy valamikor sikeres, hajdan nagynevű edző látványos sikertörténetét. Általában persze, egészséges emberekről szólnak ezek a történetek, melyek szereplői nem testi, vagy értelmi képességeik hiányosságai miatt hátrányos helyzetűek az általuk választott sportban (mint pl. a nemrégiben bemutatott, nagyszerű magyar Brazilokban).

Fesser filmjében valóban sérült embereket látunk. Nem színészek alakítják a kripliket (mint pl. a remek belga Hasta la Vistában), hanem igazi Down-kórosok, és más értelmileg különböző okokból és mértékben visszamaradottak. A történetet is a valóság inspirálta: a valenciai Aderes nevű, kizárólag mentálisan sérült emberekből álló kosárlabdacsapat 12 alkalommal lett bajnok a spanyol parasportolók bajnokságában. A film azonban nem dokumentumfilm. Sőt, éppen ellenkezőleg: Fesser szinte szégyentelenül használja ki a sztoriban rejlő poénokat, bizonyos kritikák meg is feddik azért, hogy sokszor a sérültek sajátos, groteszk mozgáskoordinációjára, arcmozgására, szemvillanásaira játszik – szerencsére ezt biztos ízléssel teszi és a film mondanivalója, üzenete pedig olyan megfellebbezhetetlen, hogy azt nem érheti semmilyen kritika annak humánusságát, érzékenységét illetően. Maga a történet dramaturgiája is hatásos, szép ívet húz a finálé közhelyes, bombasztikus -de itt katartikus- tűzijátékáig, mely alatt szinte észrevétlenül tanítanak meg ezek a fantasztikus emberek, Down-kórosok, súlyos paranoiások, katatón rohamokkal küzdő értelmileg visszamaradottak, minket, egészségeseket, “normálisakat” az élet valódi értelmére. Ennél nem is kell több. Ja. Kell egy csapat – mondta valahol egy mosodás. Ebben a filmben van egy. 10/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.