Azt írtam a Nyomtalanul című dán krimi recenziója elején, hogy “szinte tökéletes sorozatindító, duplahosszú pilotnak gondolom a dán Mikkel Nørgaard krimi-thrillerjét, mely Jussi Adler-Olsen azonos című, magyarul is olvasható bestsellere alapján készült”. Hát, így legyen ötösöm a lottón, hiszen akár még egyszer is elsüthetném ugyanezt a mondatot, hiszen minden stimmel, csak az adott film címét kell kicserélni Nyomtalanulról Fácángyilkosokra. Adler-Olsen ezen könyvét is kiadták magyarul, szintén azonos címen, így tényleg passzol minden, tehát úgy tűnik, Vörös Erik vad szelleme sem menti meg Nikolaj Lie Kaast és Fares Farest, azaz Carl Morck nyomozót és társát, Assadot, a dán rendőrség lezáratlan aktáit gondozó Q-ügyosztály tagjait, hogy életük végéig el legyenek látva biztos pénzkeresettel.

A vezető karaktereket tehát ismerjük, a hangulat is a megszokott skandináv, tehát majdnem mindig esik az eső, párás, szemlátomást vacogós idő van, a rendőrség betonudvarán terjengő tócsában telihold kukucskál a felhős közül. Carl még mindig nem iszik, de pont olyan fád módon zizi, mint az első részben. Assad picit komolyodott, és van egy új kollegina, azonban neki nem sok szerep jut. Ordító klisével kezdődik a fácángyilkosok története. Először egy kissé suta utalás kedvenc krimisorozatbeli rendőrfőnök-helyettesünkre, Brenda Johnsonra (De 7.5?! Idióta imdb!), pontosabban az ő Cicus nevű cicusára, ami persze részletkérdés, az azonban semmiképpen nem, hogy mennyiszer láttuk már azt, amikor nagyon gazdag, nagyon befolyásos családba született, unatkozó gyerekek vadulni kezdenek, ami vadulás aztán úgy eldurvul, hogy -általában ártatlan, szegény sorsú- áldozatok maradnak utánuk a helyszínen. A családi kapcsolatoknak köszönhetően a felelősségre vonás azonban elmarad, hiszen jó pénzért mindig kapható olyan lúzer, aki magára vállalja a börtönbe vonulás ódiumát, és akad olyan rendőrtisztviselő, aki tudja, mikor kell félrenézni. Ugyanez történik itt is, azzal a variációval, hogy itt az áldozat apja egy rendőrfelügyelő, aki nem hagyja a dolgot annyiban. Őt még sikerrel kicsinálja a “hatalmi gépezet”, de utolsó leheletével még beleülteti a kisördögöt az éppen zizi Carl fülébe, és ezzel akár elintézettnek is tekinthető az ügy.

Persze, addig még azért történik egy s más, hiszen ez a film a nyomozásról, a bűnös megbüntetéséről szól, ami természetesen meg is történik a végén. Addig azonban az alapszituációt adó kliséből egy korrekt, erős krimi válik, mely ugyan nem vált paradigmát, nem vés új mintákat a műfaj agyonfaragott gránittömbjébe, hozza a szakmai eszköztár javát, a maga hűvös, furcsa humorú, a kegyetlen fordulatokat sem nélkülöző, mégis komótos skandináv/dán hangvételében. Nincs baj, de nincs hozsánna sem, simán nézhető darab, de nem hagyunk ki semmit, ha valamiért kimarad.

Asanisimasa: 6/10