Filmnapló – 2019. augusztus

Az utolsó szó (The Last Word, 2017) – Egyszerű, szép film arról, hogy ha mindig az emberek szemébe vágod a véleményedet, ha mindig kimondod, amit gondolsz és hogy ha mindig, mindenkitől a maximumot várod el – akkor baromira egyedül maradsz. Shirley MacLaine lubickol az idős, visszavonult, ám még mindig sziklakemény és pengeéles üzletasszony figurájában, aki 81 évesen DJ-nek áll, örökbe fogad egy fekete kislányt (AnnJewel Lee Dixon) valamint felbérel egy újságírónőt (Amanda Seyfried), hogy még ellenőrzése alatt írja meg nekrológját. Ők lesznek élete első és utolsó igazi barátai. Szeretem az ilyen okos, komoly témája ellenére is vicces filmeket, melyek nem akarnak túl nagyot mondani, túl nagyot szólni – mégis megérintenek. 8/10

A graffiti királya (Basquiat, 1996) – Nem beszéli el Jean-Michel Basquiat élettörténetét a film, mint azt várnánk. Julian Schnabel -civilben szintén festőművész- életrajzi adatok, kis történetek sorolása helyett inkább az üstökösszerűen feltűnő, majd ugyanilyen gyorsan el is égő festősztár személyiségét próbálja inkább megragadni, lényének lényegét. Jeffrey Wrightban jó médiumra talált ebben, abszolút élő és szinte személyesen is megismert embert kapunk a filmből. Külön érdekes még az is, ahogyan Basquiat önpusztító szenvedélyeit ábrázolja, pontosabban ahogy ezeket nem ábrázolja, csupán érzékelteti meglétüket, melyeket amúgy a korabeli (és úgy általában) művészeti életben megszokott “mókáknak” tekintettek. Basquiat figurájával szinte azonos értékű az az egész filmen végigvonuló filmes miniesszé, melyben Schnabel az amerikai művészet-piacot jellemzi, hogy milyen okok, milyen pillanatok vezethetnek oda, hogy valakiből világhírű művész legyen. A filmben szinte mindenki művész. A legutolsó hajléktalan köztük a ezúttal a legnagyobb, de művész Andy Warhol (David Bowie) is, művész Albert Milo (Gary Oldman), de művész a galéria villanyszerelője, vagy Warhol limuzinjának sofőrje is. Csak éppen van, akinek bejött. (Vö: 15 perc hírnév mindenkinek jár! – Andy Warhol). Fontos film ez. 9/10

Négy tesó (Four Brothers, 2005) – A történet címszereplői egy tragikusan végződő, ám mégis banális bolti rablásban vesztették el édesanyjukként szeretett nevelőanyjukat. A fiúkat azonban kemény fából faragják és bosszút állnak. John Singleton kemény, realisztikus bűndrámájában ugyan sokat káromkodnak, a sebekből mintha valódi vér folyna, de -néhány egészen sablonmentes fordulat után- a végén győz az igazság. Kicsit a Drótot idézi a rendőrség vs. “bűnözői körök” közti bonyolult kapcsolat ábrázolása, azonban itt inkább a játékfilmes jelleg dominál a dokumentarista szemléletmód helyett. Kicsit túlbonyolított a cselekmény, a nevelőanya figurája talán túl infantilisre lett véve, de alapvetően tetszett a film. 7/10

Sodródás (Adrift, 2018) – Baltasar Kormákur amerikai karrierje tökéletesen példázza a tehetséges, sőt, kiugróan tehetséges nem-amerikai filmesek tipikus hollywoodi előmenetelét: az álomgyár kíméletlenül profitközpontú szemlélete bedarál mindenféle egyéniséget. Az izlandi Kormákur otthon készített filmjei érdekesek voltak, méltóak a figyelemre, de amit Amerikában csinál, az legfeljebb tucattermék. Tisztességes, szakmailag -mondjuk- korrekt munkák, de ezeket -azzal a műszaki, szakmai stábbal- szinte bárki meg tudná csinálni. Ez a film egy megtörtént eseményeket elmesélő vitorláshajós túlélősztori, részben a főszerepet alakító, lendületesen felfelé törő színésznő, Shailene Woodley produkciója – egy egyszemélyes show. Bár a sztori, a cselekmény tele van hihetetlen fordulatokkal,  valójában ezt a filmet többször, többféle variációban láttuk már, más szereplőkkel, más rendezésében. Bár az azért a vitorlás-jelenetekben érezhető, hogy Kormákur ereiben viking vér folyik. 6/10

Eufória – 1. évad (Euphoria, Season 1, 2019) – Nem tudom, a tizenévesek mit szólnak ehhez a sorozathoz, mennyire találják hitelesnek a benne látottakat, mindenesetre én, az ötvenes bácsi kicsit örülök, hogy nem ma vagyok tizenéves. Persze, ha ma lennék, akkor nyilván olyan csávó lennék, mint az, aki a dagi csajra nyomul a sorozatban, félénken és ügyefogyottan… Vegyesek az érzelmeim amúgy. Díjazom, ahogyan valóban aktuális problémákról beszél, mai nyelven, stílusban és ritmusban, mint ahogy pl. az RTL Klubon futó Tanár is próbálkozik, csak ez annál sokkal-sokkal élesebb és belemenősebb. Viszont -főleg a vége felé- igen nehezen toleráltam a hosszas táncbetéteket, a vég nélküli rinyálást (értsd lelkizést), nem szerettem a zenék többségét, igazán szimpatikus szereplőket csak a mellékkarakterek között láttam; és a finálé, na, az nagyon “maszatos” lett. De tetszik az egész sorozat kemény, cinikus látásmódja, ahogyan minden tépés és repülés ellenére két lábban áll a földön – na, pont ezt maszatolja össze a finálé bombasztikus revüje. A másik, hogy tulajdonképpen minden lényegeset megtudtam a sorozatban felvonultatott karakterekről (a képen a fő karaktert alakító Zendaya), és nem hiszem, hogy akarok még belőlük még egy évadot. Ennyi viszont kellett, hogy nevén nevezzük újra és újra azt a bizonyos gyereket… 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.