Típushibája az életrajzoknak, ezen belül is a művész-életrajzoknak, hogy rendszerint sokkal inkább szólnak arról a színészről, aki kvázi életre kelti az adott film “tárgyát”, mint magáról a híres, nagy művészről, akiről a filmnek amúgy szólnia kellene. A Judy kapcsán is végig az motoszkált bennem, hogy ez a Renée Zellweger, most jó benne, vagy sem… Teljesen másodlagos kérdés, hogy valójában most akkor Judy Garland, akinek azon a bizonyos sárga köves úton megtett bájos kezdő tipegése a végén, négy évtized múltán, milyen tántorgásban és fetrengésben végződik – mint ahogy tényszerűen abban végződött.

Természetesen, az angolszász színházi berkekben ismertnek számító Rupert Goold -Peter Quilter A szivárvány vége című színdarabja nyomán írt- filmje érezhetően el kívánja mesélni, hogy a hajdan bájos gyereksztárból hogyan lett serkentőkön, nyugtatókon és pián élő idegroncs, azonban amit elmond, az azért meglehetősen leegyszerűsítő. A gonosz, nagy producerbácsi (Louis B. Mayer amúgy, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió, egyben Hollywood egyik alapítója), tömpe ujjai között vastag szivarral, gyakorlatilag rabszolgaként tartotta a két éves kora óta színpadon lévő kis Judyt, vasszigorú nevelőnőkkel és pontosan adagolt “gyógyszerekkel” trenírozva őt arra, hogy megvalósítsa a hollywoodi álmot. A kis Judy nem hízhatott el, nem alhatott, mert egy kövér, lusta kislány nem lehet Amerika kedvence, ugyebár. Arról azonban, hogy a kis Judy hogyan ragadt bele ebbe a pirulákon pörgő életbe, hogyan száguldott keresztül öt darab házasságon, nem utolsósorban, hogyan jött ki ezekből ilyen állapotban, ahogyan látjuk is e filmben, arról már nem tudunk meg sokat. Feltűnik Judy utolsó férje (Sidney Luft – Rufus Sewell), de róla csak annyi derül ki, hogy -látható okokból- nem veszi jó néven, hogy két kicsi, közös gyermeküket anyjuk végigvonszolja pillanatnyi tartózkodási helyük éjszakáin. Egyszer egy parton belefutunk Liza Minellibe is (Gemma-Leah Devereux), Judy lányába, aki azonban hamar szalad is tovább egy másik partiba táncolni – nem igazán foglalkozik akkor már eléggé megbillent anyjával. A film többi részében a fiatal Judyt (Darci Shaw) látjuk, a hollywoodi sztárcsinálás kíméletlen, brutális futószalagján, valamint a 47 éves Judyt halála előtt pár hónappal, idegsejtjeire szétcsapva, fuldokolva kapálózva az élet felszínén – tisztább pillanataiban azért mégis elvarázsolva a bálványait rajongva tisztelni akaró közönségét. Az egyik dühítő, a másik fájdalmas élmény – az odáig vezető, sárga kövekkel induló, de a végére kátyúkkal, gödrökkel és buktatókkal teli útról azonban nem esik szó.

Önpusztító, tragikus sorsú sztárokkal amúgy “tele a spájz”: arra viszont nem sokszor kapunk választ, hogy valójában mik lehetnek az okai az önpusztításnak. Ez a film ugyan ad egyfajta választ, de -picit felkapaszkodva a minapi #metoo kampány farvizére- rálőcsölni az egészet egy nyilvánvalóan vadbarom producerre, azért karcsú. Semmi nem magyarázza meg, miért lett Judy Garland olyan, amilyen. Itt is az útnak, magának kellene a lényegnek lennie, nem pedig a kezdetnek és a végnek, az útnak, amit, mondom még egyszer, öt házasság, három gyermek, számtalan siker, díjak, szeretet és elismerés és nyilván még sok más jó és rossz élmény szegélyezett.

Szóval, Renée Zellweger teszi a dolgát, nem rossz, nem rossz. Elég ijesztően le is fogyott a szerep kedvéért, a bulvárlapoknak éveken át sok témát adó arca, a rengeteg fizikai beavatkozásból is fakadó, önkéntelen, groteszk grimaszaival még rá is erősít Judy Garland állapotának látványossá tételére – de ez, mindennel együtt csak egy karakter pillanatképe, egy lelki, testi és érzelmi állapot rözítése. Nincs előélete, nem érezni azt, hogyan vált ilyen ronccsá. Statikus alakítás, nincs íve, már színészi értelemben. Sajnos, azokat a részeket sem hiszem el, amikor Zellwegert Judy Garlandként a színpadon látjuk. Valahol nagyon jellemzi a filmet az, hogy a legemlékezetesebb jelenet benne az, amikor a színpadon összeomló Garland helyett a közönség énekli el a nagy slágert az Ózból. 6/10