Saját szoba – Kisasszonyok (Little Women , 2019)

1868-as megjelenése óta bakfisok nemzedékei olvasták ronggyá Louisa May Alcott lányregényét; régóta szeretik a filmesek is, válogatott sztárokkal viszik vászonra-képernyőre. Utóbbi alól Greta Gerwig legfrissebb adaptációja sem kivétel, nagyszerű színésznők játszanak benne szeretnivaló karaktereket, úgyhogy már őmiattuk is érdemes megnézni. Már ha valakit nem zavar, hogy bő két órán keresztül szinte kizárólag nőnemű szereplőket lát – sőt, hall.

Nálam kimaradtak a lányos olvasmányok (néhány pöttyös könyvet leszámítva), így a film megtekintése nem ébresztett bennem nosztalgiát, és valószínűleg ugyanezen okból különösebb érzelmeket sem. Bájos, tetszetős képeskönyv egy 19. századi lányos család mindennapjairól. Szerelmek, bánatok, civódások, női sorsok és lehetőségek a korabeli Amerikában (nagyjából, mint Európában). Kézenfekvő a kérdés: van-e létjogosultsága egy újabb (minimum ötödik) feldolgozásnak, ami első ránézésre ugyanolyan konvencionális, mint az elődei? A válasz: simán. Az új Kisasszonyok, amellett, hogy bőven kielégíti a kosztümös filmekkel szembeni elvárásokat (pompás ruhák, hangulatos enteriőrök), szertelenebb, fésületlenebb, „trendibb”, mint a korábbiak. Fiatalos, friss, lendületes. Greta Gerwig rendezésével a megfelelő emberhez került a sztori, hisz eddigi hősei (Frances Ha, Lady Bird) is rendre a saját útjukat járó, önmagukat kereső, az általános elvárásoknak be nem hódoló fiatal lányok voltak. Saoirse Ronan Jo-ja már a kétezerhúszas évek ambíciózus fiatalja (és gondolom, a gyerekképű Timothée Chalamet is jobban bejön a mai tinilányoknak, mint mondjuk, Christian Bale az 1994-es változatból). Ha a film nem is mond újat a női önmegvalósítás buktatóiról, mindenesetre ráébreszt, hogy a téma még mindig időszerű.

A négy March-lány mindegyike művészi terveket dédelget, más-más területen. Jo, a főszereplő (Saoirse Ronan) író, Amy (Florence Pugh) fest, Meg (Emma Watson) színészkedik, Beth (Eliza Scanlen) zenél. Az itt ábrázolt családot az adott szempontból akár „állatorvosi lónak” is vélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy az írónő a sajátjáról mintázta. Történet valójában nincs: hétköznapi események egymásutánján keresztül követjük hőseinket a felnőtté válás útján.  A serdülő hajadonok anyjukkal együtt (Laura Dern) otthon töltik napjaikat, míg apjuk a polgárháborúban harcol. A történelmi háttér azonban csak kellék, a harctéri események semmilyen nyomot nem hagynak szereplőink mindennapjaiban. Elsőbálos izgalmak, jótékonykodás, otthoni színielőadások – igazi békebeli idillt látunk. A nővérek ugyanúgy pörögnek, összebújnak vagy beszólogatnak egymásnak, mint a mai napig minden normális lánytesó, öröm nézni. (Hogy teljes legyen a sztárparádé, megemlítem még a gazdag nénikét is (Meryl Streep), hisz nem árt az anyagi biztonság.)  Közben múlnak az évek, az álmok dugába dőlnek, a lányoknak választaniuk kell a biztos egzisztenciát jelentő házasság és a művészi karrier között.

Az évek múlásának folyamatából azonban kimaradunk, mivel elődeihez képest Gerwig legfőbb újítása a felborított időrend.  Ide-oda ugrálunk múlt és jelen között, ami az elején jól összezavarhat, ha nem ismerjük a regényt vagy a korábbi moziváltozatokat; lefáraszt a pörgő, zsibongó csajos kavalkád, lassan, nehezen jövünk rá, ki kivel van és mikor. Később aztán beindul a történet, az elbeszélés kiegyensúlyozottabb, a cselekmény fordulatosabbá válik. Segíthet eligazodni az idősíkok között, hogy a múlt színeit melegebb szűrőn keresztül látjuk: a meghitt, álmokkal teli kamaszkorral szemben a jelen valósága rideg, szürke, csupa megalkuvás.

Csak Jo nem alkuszik, ő az, aki tűzön-vízen keresztül, akár saját boldogsága árán is megvalósítja célját. Az eseményeket az ő szemszögéből látjuk, a film egyben a könyv (Jo, alias Alcott könyve) megszületésének önreflexív, szemünk előtt formálódó története. Díszes borítója foglalja keretbe az elbeszélést, a végén pedig már nem tudjuk biztosan, hogy ami előttünk zajlik, valóság-e vagy részlet a regényből. A kiadó happy endet követel, Jo pedig (alias Greta Gerwig) olyan habostortás, cukormázas befejezést kanyarít, hogy ketté áll tőle a fülünk. Mint a mesebeli okos lány, hoz is ajándékot, meg nem is. Az egyszeri olvasó elégedetten dőlhet hátra, de mi látjuk, amit látunk. Szívmelengető, romantikus sztori – fanyar utóízzel. (7/10)

efes szerint: Természetesen én sem olvastam a regényt. Viszont kifejezetten tetszett Gerwig időkezelése, melynek köszönhetően komoly lendületet kapott a történet. Ez, valamint az Y-generációs sztárok kavalkádja a témával és a pompás, kosztümös külcsínnel együtt számomra -egy középkorú kecske számára- bizsergetően izgalmasan hatott. Hajrá, csajok! 8/10

Kategória: Film, Saját szoba
Címke: ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.