Egy rejtett, rejtőzködő, eldugott életről szól Terrence Malick legújabb háromórás “szösszenete”. Franz Jägerstätter egyszerű földműves volt az Alpok havas hegycsúcsai között megbúvó, felső-ausztriai Sankt Radegundban, nem messze Salzburg városától. Egész életében keményen, becsülettel dolgozott, birkákat tartott és kicsiny földjét minden évben bevetette azzal, ami ezen a csodálatos, de gazdálkodásra alig alkalmas tájon megterem. Franz mélyen hívő ember volt, szó szerint vette a Bibliában foglaltakat. Szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek és közben tette a dolgát. Hitler hatalomra jutását, illetve hazájának annektálását viszont már nem tudta megemészteni. Első pillantásra felismerte “földijében” az Antikrisztust, s miközben szomszédai és hazája térdet hajtottak az egyre jobban föléjük hatalmasodó náci horogkereszt előtt, ő egyenes gerinccel állta az egyre sokasodó szidalmakat, majd kiközösítést. Amikor a behívót megkapta, nem esküdött fel Hitlerre, amiért a náci hadbíróság börtönbe, majd halálra ítélte. A második világháború befejezése után Franz Jägerstättert a katolikus egyház mártírrá nyilvánította és boldoggá avatta – de erről már nem szól Malick filmje, A Hidden Life. Ott van vége, ahol Jägerstätter életének.

Filmes szempontból semmi különös nincs ebben a filmben. Nem meglepő a közismert amerikai remetétől, Malicktól, aki a piacorientált szórakoztatás hazájában megveszekedetten készíti nehezen nézhető, rendkívül látványos képekben tobzódó, ám a hagyományos filmes történetmesélést teljesen elhagyó filmjeit, hogy újfent egy méregdrága mozgóképes-könyvet tár ámuló/ásítozó nézői elé. Alig van a háromórás filmben olyan igazi, megrendezett jelenet, melyben a szereplők egymással beszélnek és kialakulni látszódnak valami cselekmény – miközben az egész filmen látszik, hogy mennyire kimódolt, megkomponált minden egyes beállítás. És végül is a végére valahogyan Franz története is elmesélődik, nagyrészt a képek epikus erejének köszönhetően. Ez mindenképpen dicsérendő, hiszen manapság már alig van olyan filmes, aki még képes a képek nyelvén mesélni, ami azért mégis a film egyik legnagyobb erénye kellene hogy legyen (az irodalommal vagy a színházművészettel szemben, például).

Nem meglepő az sem, hogy a filmes remete egy olyan hőst állít jelen történetének középpontjába, aki azzal válik hőssé, hogy megtagadja a harcot, a nyílt fizikai szembenállást. A megingathatatlan belső tartású filmrendező hőse egy bibliai méretű kőszikla, aki hajthatatlan erkölcsi bizonyossággal áll szemben a történelem egyik legpusztítóbb viharával, amíg el nem porlad. August Diehl, aki Franz Jägerstättert alakítja, képes arcával, de főleg tekintetével ezt az eltökéltséget közvetíteni, miközben olykor látni benne a megingást, a tépelődést is. Azonban Malicknak nem kenyere a beszélő színész, ő szívesebben mondatja a képek alá szereplőinek gondolatait, afféle elmélázó, lebegő elmélkedésként, így az sem meglepő, hogy olyan színészek, mint például Michael Nykvist, Matthias Schoenaerts, Karl Markovics, de főleg Bruno Ganz mindössze néhány szavas szerepeket kapnak, ha egyáltalán megszólalhatnak.

Viszont tény az is, hogy bár csupán bábuként, mozgó, berendezési tárgyként használ remek színészeket, a képek hihetetlen aprólékossággal vannak megkoreografálva és megkomponálva. Valóban mesél általuk. Van ehhez ismét egy remek operatőre is, az alpesi fényeket, tájakat szemlátomást jól ismerő Jörg Widmer személyében, akinek lélegzetelállító képeit nehéz elfelejteni. Pompázatos tájakat fényképez Widmer, de Malickkal hiteles jelenetekben rögzíti, vagy inkább reprodukálja a korabeli alpesi gazdálkodás és egyáltalán, az élet mindennapjait, a nehéz, embertelen munkát, de a családi körben töltött pihenés és a kocsmában, falusi ünnepélyeken való szórakozás pillanatait is. Számomra a film talán jobban is működik látványos természetfilmként, vagy akár filmszociográfiaként – bár három órában ez is megterhelő. De sosem annyira, mint Malick filmjeit, így ezt is annyira jellemző modorosság, az a mélyen szántónak tűnő, de csupán a bulvárfilozofálgatás szédítőnek nem mondható magasságába emelkedő, bombasztikus narráció, amivel engem fél óra után a világból is ki lehet kergetni.