A Hidden Life (2019)

Egy rejtett, rejtőzködő, eldugott életről szól Terrence Malick legújabb háromórás “szösszenete”. Franz Jägerstätter egyszerű földműves volt az Alpok havas hegycsúcsai között megbúvó, felső-ausztriai Sankt Radegundban, nem messze Salzburg városától. Egész életében keményen, becsülettel dolgozott, birkákat tartott és kicsiny földjét minden évben bevetette azzal, ami ezen a csodálatos, de gazdálkodásra alig alkalmas tájon megterem. Franz mélyen hívő ember volt, szó szerint vette a Bibliában foglaltakat. Szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek és közben tette a dolgát. Hitler hatalomra jutását, illetve hazájának annektálását viszont már nem tudta megemészteni. Első pillantásra felismerte “földijében” az Antikrisztust, s miközben szomszédai és hazája térdet hajtottak az egyre jobban föléjük hatalmasodó náci horogkereszt előtt, ő egyenes gerinccel állta az egyre sokasodó szidalmakat, majd kiközösítést. Amikor a behívót megkapta, nem esküdött fel Hitlerre, amiért a náci hadbíróság börtönbe, majd halálra ítélte. A második világháború befejezése után Franz Jägerstättert a katolikus egyház mártírrá nyilvánította és boldoggá avatta – de erről már nem szól Malick filmje, A Hidden Life. Ott van vége, ahol Jägerstätter életének.

Filmes szempontból semmi különös nincs ebben a filmben. Nem meglepő a közismert amerikai remetétől, Malicktól, aki a piacorientált szórakoztatás hazájában megveszekedetten készíti nehezen nézhető, rendkívül látványos képekben tobzódó, ám a hagyományos filmes történetmesélést teljesen elhagyó filmjeit, hogy újfent egy méregdrága mozgóképes-könyvet tár ámuló/ásítozó nézői elé. Alig van a háromórás filmben olyan igazi, megrendezett jelenet, melyben a szereplők egymással beszélnek és kialakulni látszódnak valami cselekmény – miközben az egész filmen látszik, hogy mennyire kimódolt, megkomponált minden egyes beállítás. És végül is a végére valahogyan Franz története is elmesélődik, nagyrészt a képek epikus erejének köszönhetően. Ez mindenképpen dicsérendő, hiszen manapság már alig van olyan filmes, aki még képes a képek nyelvén mesélni, ami azért mégis a film egyik legnagyobb erénye kellene hogy legyen (az irodalommal vagy a színházművészettel szemben, például).

Nem meglepő az sem, hogy a filmes remete egy olyan hőst állít jelen történetének középpontjába, aki azzal válik hőssé, hogy megtagadja a harcot, a nyílt fizikai szembenállást. A megingathatatlan belső tartású filmrendező hőse egy bibliai méretű kőszikla, aki hajthatatlan erkölcsi bizonyossággal áll szemben a történelem egyik legpusztítóbb viharával, amíg el nem porlad. August Diehl, aki Franz Jägerstättert alakítja, képes arcával, de főleg tekintetével ezt az eltökéltséget közvetíteni, miközben olykor látni benne a megingást, a tépelődést is. Azonban Malicknak nem kenyere a beszélő színész, ő szívesebben mondatja a képek alá szereplőinek gondolatait, afféle elmélázó, lebegő elmélkedésként, így az sem meglepő, hogy olyan színészek, mint például Michael Nykvist, Matthias Schoenaerts, Karl Markovics, de főleg Bruno Ganz mindössze néhány szavas szerepeket kapnak, ha egyáltalán megszólalhatnak.

Viszont tény az is, hogy bár csupán bábuként, mozgó, berendezési tárgyként használ remek színészeket, a képek hihetetlen aprólékossággal vannak megkoreografálva és megkomponálva. Valóban mesél általuk. Van ehhez ismét egy remek operatőre is, az alpesi fényeket, tájakat szemlátomást jól ismerő Jörg Widmer személyében, akinek lélegzetelállító képeit nehéz elfelejteni. Pompázatos tájakat fényképez Widmer, de Malickkal hiteles jelenetekben rögzíti, vagy inkább reprodukálja a korabeli alpesi gazdálkodás és egyáltalán, az élet mindennapjait, a nehéz, embertelen munkát, de a családi körben töltött pihenés és a kocsmában, falusi ünnepélyeken való szórakozás pillanatait is. Számomra a film talán jobban is működik látványos természetfilmként, vagy akár filmszociográfiaként – bár három órában ez is megterhelő. De sosem annyira, mint Malick filmjeit, így ezt is annyira jellemző modorosság, az a mélyen szántónak tűnő, de csupán a bulvárfilozofálgatás szédítőnek nem mondható magasságába emelkedő, bombasztikus narráció, amivel engem fél óra után a világból is ki lehet kergetni.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

11 hozzászólás a(z) A Hidden Life (2019) bejegyzéshez

  1. Mókus szerint:

    Megnéztem, mert ajánlottad. Kicsit aggódtam, de nekem nem volt nehezen nézhető, nyilván lehetett volna rövidebb valamivel, de csak néha éreztem ezt. Kicsit Az Élet fája 2.0-t éreztem. Nagyon idegesített, hogy a végén mégsem “adta be a derekát”. Tudom, elvek, stb., de aki 3 gyerekes apa, az ne akarjon ennyire elvember lenni. A gyerekei biztosan jobban örültek volna egy élő apának, mint egy halott mártírnak. Tetszett a film, most pár napig fogok rajta tépelődni. Köszönöm.

    • efes szerint:

      🙂 Ha ajánlottam, akkor elsősorban a képek miatt ajánlottam, mert azok tényleg lenyűgözőek. Franz makacs önfeláldozásának értelme viszont tényleg megkérdőjelezhető, elsősorban a családja szempontjából, hiszen egy olyan korban vált meggyőződése rabjává, amikor a férfi, a férj volt szinte kizárólagosan családfenntartó. Így mártíromsága lehet önfejű, felelőtlen hősködés is – miközben az is nyilvánvaló, hogy hősök kellenek, még ha a hősiesség valahol szükségszerűen ostobaság is. Lásd még: Igazi hős (Európa Kiadó), No More Heroes (The Stranglers). 🙂

    • efes szerint:

      Az élet fáját csont nélkül benyaltam anno, azt hiszem revideálnom kellene, amit írtam róla, de valszeg képtelen leszek újra megnézni…

      • Mókus szerint:

        Nekem az Élet fája kicsit kuszább volt, ott ment a l’art-pour-l’art művészkedés, amikor arra gondoltam, hogy minden ok-e? Itt ezt nem éreztem. Bár dühített Franz “fafejsége”, hogy miért nem tudja elengedni ezt az egészet, de értettem is és becsültem. Ezért is írtam, hogy fogok ezen még agyalni. 🙂 Viszont, amit különösnek találtam, hogy a “gonosz nácik”, miért lelkiztek vele, győzködték, miért zárták börtönbe, kicsit hihetetlennek tűnt, hogy nem lazán lelőtték.

      • efes szerint:

        A nácik azért valószínűleg másként viszonyultak “saját fajukhoz”, mint az “alacsonyabb rendűekhez”. Franz osztrák volt, tehát az az Anschluss indokát komolyan veszik, akkor egy vér (főleg, hogy Adolf is osztrák volt, mint azt tudjuk). Bár a náci hatalom szempontjából halálos bűnt követett el azzal, hogy nem esküdött fel a Führerre, azért legalább a tárgyalás járt neki, sőt, valamiféle jogvédelem is. Számtalan lehetőséget kínált a rendszer, hogy kibújjon – de Franz hite megingathatatlan volt. Így Bruno Ganz mosta kezeit, de ki kellett mondania a halálos ítéletet. Ha komcsi, vagy meleg lett volna, egyből ment volna a lágerbe, de nem volt az. “Csak” hívő volt és főleg passzív.

  2. Mókus szerint:

    Igen, én is így gondoltam, csak az jutott eszembe, hogy mégis egy “noname” paraszt volt, még keménykedett is, furcsállottam, hogy ennyit tököltek vele, hiszen még a filmben is feltűnt, hogy a rendszer számára csak nyűg volt. De ezért (is) volt egy jó film, a sok szempont, nézőpont. Én egyetlen hibájának a három órát tartottam, de az sem volt vészes. Köszönöm ismét a jó ajánlást. Olvaslak továbbra is. 🙂

  3. wim szerint:

    Kicsit mellément a smiley: Az élet fája-posztoddal kapcsolatos reakciód alá szántam, én is visszanéztem mit írtál róla. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.