Inkább lennék özvegy (Hope Gap, 2019)

Nem vagyok biztos abban, hogy ez a film moziba való. Bizonytalanságom oka elsősorban a (még) moziba járók átlagos életkora, ami jóval alacsonyabb, mint azoké, akik számára ez a történet igazán mond valamit és akik ennek többségében szereplői is. Az Inkább lennék özvegy című angol dramedy egy hetven körüli házaspár kapcsolatának kiüresedéséről, a szakításról és az elválásról szól. A pár szülő is, közöttük egyetlen fiuk képezi a “pufferzónát”, aminek energiakisüléseit a srác legalább annyira megszenvedi, mint szülei egymást. Viszont egyedül ő képviseli a moziba járó átlagtömeget, akik vélhetően nagyjából annyit értenek a a szülők közötti konfliktusból, mint a fiú – nagyjából semmit.

Persze, az átlagos nézőről beszélek. Nyilván vannak sokan fiatalok, akik ifjú koruk ellenére is rendelkeznek annyi élettapasztalattal, annyi empátiával, hogy átérezzék a filmben látott, igen régen meggyökerezett és régóta bonyolódó problémahalmazt, talán át is éltek már ilyet szüleik, rokonaik sorsán keresztül. Ráadásul a film, a témához méltó módon, kifejezetten intim jellegű kamaradarab – ha mégis moziban nézzük, mindenképpen ehhez méltó, intim hangulatú mozit válasszunk hozzá.

Bár maga a cím is hordoz bizonyos komor felhangot, és a történetben is vannak vizuális utalások a problémamegoldás drasztikus módjára – William Nicholson filmje mégis alapvetően pozitív életszemléletet tükröző, amolyan édesbús feelgood mozi. Adott egy hívő, férjének szerelmére igényt tartó, alapvetően vidám természetű, társaságkedvelő asszony, aki meg van győződve arról, hogy jó házasságban él és még akkor sem veszi komolyan férje érthetetlenül tartózkodó, hűvös, szinte teljesen elidegenedett magatartását, amikor annak már számára is nyilvánvalónak kellene lennie. Észre sem veszi a jeleket, melyek arról tanúskodnak, hogy férje egy éve már egy másik nőt szeret. Nicholson intelligens módon vezeti végig a cselekményt a szakítás melodramatikus aktusán át az asszony kétségbeesésén és a(z ex)férj tragikomikus boldogság-találásán keresztül a hetven körüli korban már egyértelműen happynek tekinthető endig. Szomorkás groteszkkel kevert szelíd, derűs melankólia jellemzi a film hangulatát, amihez látványos hátteret biztosít a történet helyszínéül szolgáló Dover-környéki kisváros, a híres fehér sziklafalakkal és a tenger misztikus végtelenjével. Nagyot dob a filmen a tökéletes szereplőválasztás is: az életerőtől duzzadó, virtigli béketank mentalitású Annette Bening és az extra-száraz, fanyar fizimiskájú és olykor szívszorongatóan ügyefogyott Bill Nighy még játék nélkül, pusztán néma jelenlétükkel is képesek lennének elmesélni a történetet.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.