Egy nő láthatatlan élete (A Vida Invisível de Eurídice Gusmão, 2019)

Lehetett volna Három nővér Rióban is, de mivel csak két nővérről szól a történet, így nem lett. A mindent átható, melankolikus elvágyódás azonban majdnem ugyanaz, mint Csehov híres lányainál. Guida halálosan beleszeret egy görög matrózba, akivel hamarosan el is hagyja a szülői házat, a felmenők tudta nélkül, szökve. Húga, Eurídice viszont Bécsbe költözne, az ottani híres zenei konzervatóriumba, mivel egész ügyesen zongorázik. Ő nővéréhez képest kevéssé rejti véka alá vágyait, apja -egy konzervatív gondolkodású, egyszerű pék- azonban hallani sem akar erről: egy nő helye a férje (apja) mellett van, s egy dolga van, hogy szüljön, főzzön, rendben tartsa a lakást és minden legyen az embernek tiszta inge és alsónadrágja.

Bár a történet (túlnyomó része) a múlt század kellős közepén játszódik, ez a farokközpontú, hím-domináns gondolkodás a mai napig él a legtöbb társadalomban, akár nálunk is. A minap kolléganőim azon nevetgéltek, hogy férjeik, ha éppen kegyet gyakorolnak, és magukra vállalják, például a ruhák teregetésének dolgát, abban nem lesz sok köszönet: gyakorlat teszi a mestert ebben is, de ebben még mindig a nők a mesterek. Ergo, a férfiak még mindig olyanok többségében, mint amilyeneket ez a remek brazil melodráma, az Egy nő láthatatlan élete is bemutat. A Karim Aïnouz által, Martha Batalha könyvéből rendezett történet azonban ennek a hímek uralta társadalomnak a fonákját mutatja be a két nő egy tőről fakadó, párhuzamos sorsán keresztül, azt, hogy hogyan teszik tönkre a férfiak két, szabadságra és életük bonyolítását saját kezükbe venni akaró nő életét.

A drámai, olykor tragikus fordulatokon, évtizedeken átölelő, latin módra érzelmes és a szívünket határozott erővel megcsavaró sztori cselekménye, sőt, tán maga a film műfaja is melodramatikus, illetve melodráma, azonban bizonyság arra, hogy ez nem feltétlenül jelenti a sekélyes, hatásvadász giccszuhatagot, mint azt számos egyéb példa alapján joggal hihetnénk. A titok egyszerű: komolyan kell venni a témát és a lehető legnagyobb mértékben kell törekedni a tiszta, őszinte, átélt színészi játékra és elbeszélésmódra. Persze, Aïnouz vastagabb vonalakat húz, erősebb színeket használ, vérmérséklete tüzesebb, mint egy higgadt, intellektuális európai filmesé, azonban szó sincs finomkodásról és túljátszott, széles gesztusokkal előadott manírokról. Keményen, sőt, olykor kifejezetten provokatívan fogalmaz, ha éppen az kell, akkor simán a képünkbe vág egy erektált péniszt, mint a dölyfös hím-dominancia szimbólumát. (Főleg, hogy utána egy olyan szánalmas, idétlen, szerencsétlen folytatás következik, hogy mindent pontosan fogunk érteni utána…)

Szó sincs továbbá a végtelen latin szappanoperák (errefelé elsősorban ezekről ismeri a nép a latin filmművészetet) hamis művilágáról, hibátlan, illúziókeltő az ötvenes évek Riójának megidézése, mind külsőkben, mind a szegényes kispolgári lakások belsőiben. Semmi vágyni való egzotikum nincs Hélène Louvart képen, buja zöld lep el minden, a vakolat málik, minden tocsog a fülledt, fullasztó atmoszférában. Néha a távolban feltűnik a híres Corcovado-hegy, de csak egy pillanatra, hogy rögtön el is tűnjön a masszív trópusi párában. Amellett, hogy a környezethez méltón autentikus a színészi gárda, akik még hitelesen is játszanak, kiemelném közülük a két főszereplőt, a Guidát alakító Julia Stocklert és Eurídicet játszó Carol Duartét.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.