Vajon, mi késztethette a lassan kilencvenedik életéve felé közeledő Roman Polanskit, hogy filmre vigye Alfred Dreyfus, az antiszemita indíttatásból megvádolt francia katonatiszt több mint száz éves történetét? Talán az, hogy valamiféle sorsközösséget érez a történettel, annak igazságtartalma és a hamis/téves vád által keltett tömeghisztéria tekintetében? Talán az, hogy manapság újra magasra csaptak a különféle zsidó világösszeesküvésben hívő indulatok, melyek sokszor hivatalos politikai szinten is aduként használtatnak? Talán csak a hatalom kontra kisember örök érvényű, kiegyeztethetetlen dialektikája az, ami megragadta? Esetleg egy izgalmas tárgyalótermi drámát látott meg a sztoriban? Valószínűleg ez mind, így együtt érvényes a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy című filmre.

A hihetetlenül aprólékos műgonddal, kronológiai és történelmi hitelességgel megalkotott történelmi filmdráma központi figurája nem Dreyfus kapitány, aki a film cselekményének nagy része alatt száműzetésben tartózkodik, minden rangjától, státuszától megfosztva, hanem Picquart alezredes, a francia titkosszolgálat frissen kinevezett parancsnoka, aki mellesleg a tiszti akadémián tanára volt Dreyfusnek. Picquart nem kedvelte tanítványát, az ezt firtató kérdésre kerek-perec megmondja, hogy nem szereti a zsidókat, azonban tiszti és tanári kötelességének tartja, hogy ennek ellenére mindenkit kizárólag tettei és cselekedetei alapján ítéljen meg. Ez az erkölcsi, etikai magabiztosság, valamint az a konzervatív belső tartás az, ami végül Picquart-t végighajtja ezen a számára rengeteg buktatót, karrierjét drámaian érintő fordulatot tartalmazó, hosszas tortúrán, melynek során tisztázza az igaztalanul megvádolt kapitányt. Picquart valódi hős a történetben, hiszen szinte teljesen egyedül száll szembe egy kilátástalan harcban saját világával, a francia hadsereg márványba öntött, szigorúan konzervatív hierarchiájával, a megkérdőjelezhetetlen tekintélytisztelettel és a katonai szolgálati út megkerülhetetlenségével. (A történetben igencsak érintett, számunkra ismerős nevet viselő személyről, Ferdinand Walsin-Esterhazyról érdemes elolvasni Esterházy Péter erre vonatkozó szellemes írását.)

Hogy mennyire “meredek” téma Franciaországban a Drefus-ügy, azt pompásan mutatja az, hogy bár már a per idején is film készült róla (maga Georges Mélies, a film műfajának egyik szülőatyja is forgatott a perről, más stábokkal párhuzamosan), 1907-től egészen 1978-ig egyetlen francia film sem készült e témában (bővebben e szilenciumról itt.), holott az egész huszadik századon áthúzódó és sajnálatosan azóta is tartó antiszemita hőzöngés egyik kulcseseményéről van szó. Nincs arról szó, hogy a zsidógyűlölet a Dreyfus-ügyből fakad, de ez a per volt tán az leghíresebb első esemény, melyen alig palástoltan zsidó származása miatt ítéltek el valakit hivatalos bíróságon.

Polanski akkurátusan ragaszkodik a filmben a tényszerűséghez, nem enged meg magának semmilyen személyes érzelmet a tárgyban, de nem is aktualizálja azt látványosan, bármekkora is erre a kísértés. Csupán néhány háttérben hallható anakronisztikus bekiabálás utal ez utóbbira. Amúgy igazi veretes, míves kivitelű filmet, szinte pipifaxos aggállyal megalkotott múlt századeleji miliőt látunk. Divattörténetileg messzemenően hiteles kosztümökben, haj- és bajuszviseletben pompázik a film megannyi fő- és mellékalakja, akiknek castingja is igen precízen sikerült. A francia film menő sztárjaitól (a Picquart-t alakító Jean Dujardin, Emmanuelle Seigner, Vincent Perez vagy Mathieu Amalric) a nálunk kevéssé ismert francia színpadi színészekig karaktereiben is rendkívül változatos a szereplőgárda, ami sokban hozzájárul ahhoz, hogy ez a túlnyomórészt unalmas, uniformizált katonai közegben játszódó sztori látványos is legyen, ne csak izgalmas és felkavaró. Polanski, talán Hitchcock mellett, egyik nagymestere a drámai feszültségkeltésnek – nos, ez a film erre is iskolapélda. Bő két órában egy percre sem hagyja a nézőt elmélázni, mindvégig fogva tart (ha szabad ezt mondani ebben a témában). Katarzisba torkolló, remek íve van a történetnek, melynek legvégére sem kerül oda a mű-optimista “vörös farok”: nincs itt rendben semmi.

Ezzel a minden tekintetben szőrszálhasogatóan precizitással megcsinált filmmel én is csak egy dologban lennék -méltó módon- pipifaxos: az a rengeteg apró-cseprő kellék, dohányszelence, hamutálca, papírboríték és levélpapír, kézelő és kabáthajtóka, bútor és ágynemű azért olyan százévesen kopott, mert ennyi idő alatt ennyire elkoptak, elhasználódtak! Ezek a film cselekményének idején, a XIX. század utolsó éveiben vadonatújak voltak!