Hiába, változnak az idők. Úgy tűnik, ma már célravezetőbb populáris eszközökkel, történelmi tényeket leegyszerűsítve, sablonosítva eljuttatni a közönséghez, mintsem törekedni valós személyek, történések kellő árnyalására, ezáltal az igazság lényegének a minél teljesebb átadására. Jól is szerepel ez A hőlégballon című film, a különféle tetszési indexeken igen magas pontszámokat ér el – és olyan nagyokat nem is hazudoznak benne… Csak éppen minden olyan bumfordi módon lekerekített, bombasztikusan túlzó és olyan hollywoodi. Még jó, hogy a végén nem leng magasan a csillagsávos lobogó…

Merthogy a történet szerint az NDK-ban vagyunk, s a végére -ma már ez nem spoiler- az NSZK-ban. Egy sikeres disszidálás (a mai húsz-harminc évesek ismerik egyáltalán ezt a kifejezést?) történetét meséli el Michael Bully Herbig filmje, melynek során két kelet-német család, saját maguk által barkácsolt hőlégballonjukkal átrepültek az NDK halálbiztosan őrzött határán a szabad világba, az NSZK-ba, hátukban a kelet-német titkosrendőrség, a Stasi vérszomjas kopóival. Sima sztori, mondhatnánk, de hát nem volt az, tudja, akinek vannak még fogalmai arról a világról. Aki e filmből szeretne ismeretek szerezni, nos, az egymondatos definíciót kap csupán: a keletnémet rendszer csúnya, cinikus és nagyon gonosz.

Nyilván az is volt, csakhogy a dolog mégsem ennyire egyszerű: hogy mi a legnagyobb bajom ezzel a filmmel, legjobban akként tudnám ezt megvilágosítani, hogy az, hogy nem olyan, mint A mások élete. Nem húsvér figurákat látunk benne, nem valóságban megtörtént emberi drámát (legtöbbször súlyos tragédiát), hanem egy érdekes, valami furcsa, utópikus hangulatú sztorit, amibe néhány nagyon könnyen beazonosítható, mindenki számára ismerősnek tűnő pofa került. Néhány arctalan átlag-“ossi”, nem pedig az amúgy beazonosítható, a thüringiai Pößneckbe való Strelzyk és  Wetzel-család, velük szemben meg XY nevű bajuszos Stasi alezredes, meg néhány kétbalkezes al-Stasi gruppenführer. Nem menti ezt az uniformizálást a film végén bevágott dokumentumfelvételek hitelessége sem. Persze, az is lehet, hogy csak a színészek játszottak szürkén, gyengén.

Színészvezetésre tehát biztosan nem fordított elég figyelmet Herbig. Viszont a hollywoodi B-thrillerek dramaturgiai fogásait, a plánozását, a kvázi poénra kihegyezett, pattogós dialógokat, a zenehasználatot pontosan alkalmazza, annyira pontosan, hogy sok helyen -általában elég drámainak szánt jelenetben- legtöbbször majdnem felröhögtem. Számomra már-már paródiának hat az ilyen mértékű műfaji szervilizmus… De ha egyszer a közönségnek ez tetszik, mit lehet tenni?