Staten Island királya (The King of Staten Island, 2020)

Staten Islanden volt sokáig New York szeméttelepe, akkora, hogy még az űrből is látható volt. Mindig is laktak ott emberek is emelett, de a “szeméttelep” jelző nagyjából körül is írta, melyik társadalmi réteg kényszerült ezen a környéken lakhatását megteremteni. Nos, Staten Islandhez képest Brooklyn is a puccos belvárosnak számít, s ahogy Scott, a film főszereplője az utolsó jelenetben körülnéz Manhattan szívében, érezni azt, hogy mennyire más világ az, ahonnan jött – mintegy negyedórányi kompozással. Judd Apatow, a hasisfüstben gomolygó, független(kedő) romantikus komédiák mestere (pl. Felkoppintva) e környezetben találta meg új filmjének színhelyét és főszereplőjét.

Pete Davidson ma Staten Island királya, itt a filmben, de nagyjából a valóságban is, tekintve, hogy ez a különös fizimiskájú srác ma az amerikai komédia egyik legfrissebb csillaga, állandó tagja a Saturday Night Live sokmilliós nézettségű showműsorának alapcsapatában, miközben messze nincs még harminc éves. Davidson Staten Islandon nőtt fel, állítólag ma is ott lakik, a sztori, amit a film elmesél, nagy részben az ő saját sztorija. Scott, azaz Davidson egy nyakigláb, szénné varrt csávó, aki folyamatosan füvet szívva enyhíti krónikus Crohn-betegségét, valamint kisgyermekkorában elvesztett apja hiányát. Tulajdonképpen nem akar semmit az élettől, tetoválóművész lenne, de igazán tehetsége ahhoz sincs. Tipikus, kallódó Y-generációs figura, amiből Davidson ki tudott emelkedni a saját útján, de Scott is megtalálja az övét, egy másik utat.

Apatow tehát alapvetően egy kedves, életigenlő feelgood-történetté kerekíti ki Scott semmi jóval nem kecsegtető sorsát, amivel a film mintegy el is emelődik a szociográfia valóságától Hollywood álomvilága felé. De csak felé, mert oda azért nem ér el, szerencsére. Bár a sztori kezdetén szinte egyetlen szimpatikus karakterrel nem találkozunk, maga Scott, az ő Mick Jagger-i méretű ajakszerkezetével, infantlis tetkóival, valamint arrogáns, suttyó stílusával kifejezetten undok benyomást kelt, de rajta kívül is meglehetősen egyszerű lelkű figurákat látunk. Apatow érdeme, hogy bennük mégis képes megmutatni a szerethető emberit, igaz, ehhez kell is a majd’ két és fél órányi filmhossz. Ennyi kell a kellően hiteles környezet-, és karakterábrázolás megteremtéséhez (amihez olyan neves színészek, mint például Marisa Tomei, Steve Buscemi vagy Bel Powley adják alázatos munkájukat). Engem az elején kifejezetten taszított a film, de később észrevétlenl vonzott be – és alapvetően pozitív érzéssel álltam fel a végén.

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.