Staten Islanden volt sokáig New York szeméttelepe, akkora, hogy még az űrből is látható volt. Mindig is laktak ott emberek is emelett, de a “szeméttelep” jelző nagyjából körül is írta, melyik társadalmi réteg kényszerült ezen a környéken lakhatását megteremteni. Nos, Staten Islandhez képest Brooklyn is a puccos belvárosnak számít, s ahogy Scott, a film főszereplője az utolsó jelenetben körülnéz Manhattan szívében, érezni azt, hogy mennyire más világ az, ahonnan jött – mintegy negyedórányi kompozással. Judd Apatow, a hasisfüstben gomolygó, független(kedő) romantikus komédiák mestere (pl. Felkoppintva) e környezetben találta meg új filmjének színhelyét és főszereplőjét.

Pete Davidson ma Staten Island királya, itt a filmben, de nagyjából a valóságban is, tekintve, hogy ez a különös fizimiskájú srác ma az amerikai komédia egyik legfrissebb csillaga, állandó tagja a Saturday Night Live sokmilliós nézettségű showműsorának alapcsapatában, miközben messze nincs még harminc éves. Davidson Staten Islandon nőtt fel, állítólag ma is ott lakik, a sztori, amit a film elmesél, nagy részben az ő saját sztorija. Scott, azaz Davidson egy nyakigláb, szénné varrt csávó, aki folyamatosan füvet szívva enyhíti krónikus Crohn-betegségét, valamint kisgyermekkorában elvesztett apja hiányát. Tulajdonképpen nem akar semmit az élettől, tetoválóművész lenne, de igazán tehetsége ahhoz sincs. Tipikus, kallódó Y-generációs figura, amiből Davidson ki tudott emelkedni a saját útján, de Scott is megtalálja az övét, egy másik utat.

Apatow tehát alapvetően egy kedves, életigenlő feelgood-történetté kerekíti ki Scott semmi jóval nem kecsegtető sorsát, amivel a film mintegy el is emelődik a szociográfia valóságától Hollywood álomvilága felé. De csak felé, mert oda azért nem ér el, szerencsére. Bár a sztori kezdetén szinte egyetlen szimpatikus karakterrel nem találkozunk, maga Scott, az ő Mick Jagger-i méretű ajakszerkezetével, infantlis tetkóival, valamint arrogáns, suttyó stílusával kifejezetten undok benyomást kelt, de rajta kívül is meglehetősen egyszerű lelkű figurákat látunk. Apatow érdeme, hogy bennük mégis képes megmutatni a szerethető emberit, igaz, ehhez kell is a majd’ két és fél órányi filmhossz. Ennyi kell a kellően hiteles környezet-, és karakterábrázolás megteremtéséhez (amihez olyan neves színészek, mint például Marisa Tomei, Steve Buscemi vagy Bel Powley adják alázatos munkájukat). Engem az elején kifejezetten taszított a film, de később észrevétlenl vonzott be – és alapvetően pozitív érzéssel álltam fel a végén.