Egy meglehetősen klasszikusnak tekinthető karakter Perry Masoné. A fickót bizonyos Erle Stanley Gardner alkotta meg 1933-ben, hogy aztán még 81 regényen és 4 novellán keresztül mesélje kalandjait a kalandokra mindig éhes nagyérdeműnek. A történetek rengeteg filmes és tévés feldolgozást értek meg, melyből az e cikk tárgyául szolgáló Perry Mason a legfrissebb. Az HBO által gyártott sorozat az A-kategóriás hollywodi színészsztár, Robert Downey Jr. első tévés produkciója producerként – kézenfekvő lenne rögtön azzal kezdeni, hogy milyen kár, hogy nem ő alakítja a főszereplő karaktert, mert azt mintha róla mintázták volna…

Mason a történet kezdetén egy borostás, állandóan piás magánnyomozó valahol Los Angelesben, a szesztilalom idején (hehe), szája sarkában állandóan cigaretta fityeg, aki annyiban különbözik a különféle noir krimikben megjelenő, hasonszőrű kollégáitól, hogy míg azok általában keményöklű übermacsók, ezt a faszit mindig megverik és a nőkkel is úgy van, hogy ami van, az mindössze egy feneketlen nemi étvágyú latin pilótanő, aki akkor támadja le, amikor neki kedve van hozzá. Az ügyek megoldásában is csetlik-botlik a figura, bár a végére azért belejön – annyira, hogy egy egész jó kis ügyvéddé avanzsál. Szóval, látjuk Robert Downey Jr.-t a szerepben, de szerencsére az Matthew Rhysra is pontosan passzol. Őt a Foglalkozásuk: amerikai című remek sorozatból ismerhetjük talán leginkább, amiben egy orosz kémet alakít, aki feleségével úgy él amerikaiként, mintha sosem látta volna a moszkvai Arbatot. Pedig.

Szóval, Rhys is tökéletesen megoldja a feladatot, igen plasztikusan formálja meg Perry Mason cinikus karakterét. A pompás karakterek egyébként is nagy erénye ennek a sorozatnak, kezdve Mason öreg patrónusának esendőségében is szeretetreméltó figurájától (John Lithgow) szinte az összes mellékfiguráig markáns, karcos eredeti, egyedi alakok mind – színészi értelemben is, de igen ügyesen megírt karakterek is ezek, akiknek szerepük szerint szellemes párbeszédekkel kell egymást fárasztaniuk, miközben a néző szórakozik. HBO-s sorozatról lévén szó, gondolom, nem meglepetés, hogy van benne cucc rendesen. Baromi jól néz ki az egész, ennyi autómatuzsálemet még a korabeli némafilmekben sem látni, mint itt, a ruhákról, hajviseletekről, használati eszközökről nem is szólva. Tökéletes hitellel idéződnek meg a kora harmincas évekbeli, nyugati parti Amerika színei, hangulatai, árnyai.

De nagyon jó az is, hogy jelen sorozat alkotói nem rohannak sehova sem a sztori kibontásával. Másrészt, a Perry Mason stílusában is érdekes crossover, hiszen tökéletesen ötvöződik benne a noir krimik cinikus, sötét, kemény világa a tárgyalótermi drámák teátrális szellemi párviadalaival. Jó szórakozás ez, főleg ilyen kényszerből otthonülős, depressziós napokban.