Bár még a pandémia előtt mutatták be kevéssel Szabó István új filmjét, hozzánk most jutott el. Beleolvasgattam utána a véleményekbe, és többségükben összecseng a valamiféle csodavárás. Nem elég ilyen, nem elég olyan, egy magyar falu társadalmi szerkezete nem így működik, és a többi, és a többi. Fene tudja… Szabó egy 82 éves filmrendező, a magyar filmgyártás nemzetközi szinten egyik legismertebb és legelismertebb figurája, de soha életében nem volt forradalmár. Sőt!

De miért is kéne épp egy 82 éves bácsinak forradalmat csinálni? Mire  valók a fiatalok? Ebben a korban általában már életösszegzésen szokás gondolkodni, aminek a Zárójelentés éppen meg is teszi. Szabónak ráadásul van is mit összegeznie. Ráadásul, ő mindig is egy jólfésült, szolid intellektuel volt, egy echte “budai úrifiú”, aki már csak von haus aus nem hőzöng, nem hepciáskodik. Orvoscsaládba született, s bár gyerekkorát Tatabányán töltötte, élete nagy részét Budapesten éli. Már filmes pályája elejétől az emberi sorsok érdeklik elsősorban, azok az alapvető emberi érzelmek, mint a szerelem, az egymás iránti féltés, amiket a történelem és a politika oly sokszor zilált össze a huszadik században. Később híres trilógiájában, aminek első darabjáért Oscar-díjat is kapott, már az egyén és a hatalom viszonya került érdeklődésének előterébe – csak jóval később derült fény arra, hogy ez ügyben Szabó Istvánnak is voltak személyes tapasztalatai. De még történelmi parabolarajzolóként is meg tudott maradni tágra nyílt szemű szépléleknek, ahogyan ügynökmúltját is elegánsan, emelt fővel viselte el – bár a mai napig büntetik érte.

Fő tartalmi vezérfonalában, de kis mellékmotívumaiban is benne van Szabó egész élete a filmben. Természetesen, nem direktben, hanem finom áttétellel, de pontosan felismerhető párhuzamban. Klaus Maria Brandauer adja a rendező alteregóját, egy budapesti kórház kardiológus főorvosát, akit kórházának bezárása miatt kényszernyugdíjaznak. A hivatását minden felett tisztelő orvos azonban nem adja fel, hazautazik szülőfalujába, hogy ott betöltse édesapja hajdani körzeti orvosi praxisát. A szakmájára igényes doki azonban hamar összerúgja a port a falu “Döbrögijével” (Stohl András), aki igen hamar “meghabonyizálja” a falu közvéleményét, aminek köszönhetően státusza gyorsan ellehetetlenül. Közben persze, jönnek a gyerekkori jóbarátok (Eperjes Károly), régi (Szirtes Ági) és új (Kerekes Éva) szerelmek… Erősen stilizált társadalmi környezetben erősen sarkított sorsok és figurák fonódnak össze a filmben szűk két órára, aminek célja számomra világosan annyi, minthogy Szabó saját életéről, illetve a mai Magyarországról megalkossa zárójelentését. Természetesen, ebbe a jelentésbe nem fér bele minden nyűg és baj, eredményről nem is nagyon lehet beszélni – az öreget az egészségügy nyomorúságos helyzete, a helyi érdekű hatalmasságok hatalmaskodása, a jó magyar urambátyámizmus kipusztíthatatlansága és a szerelem és a boldogság tünékenysége, törékenysége izgatja leginkább. Valamint az, hogy esetleges fiatalkori botlásaiért milyen hajlamosak vagyunk az embert élete végéig megbélyegezni…

Persze, a világszínvonalon éneklő falusi gyermekkórus szereplése önmagában megmosolyogtató naivitás, de tekinthetjük barátságos kikacsintásnak is egy másik ismert magyar produkcióra is. Na ja, Oscar-díjasok egymást között… Vannak elég fura dramaturgiai botlások a cselekményben, főleg a mai magyar valósághoz képest, de Szabó egész életét két méterrel a föld felett lebegve élte, onnan minden egy picit másképpen fest. De az milyen szép, ahogy megidézi a szomszéd jó barátot, Jirzít, vagy a legteljesebb művészetet, az operát. Szívszorító látni Andorai Pétert, élete utolsó filmszerepében – gyakorlatilag szavak nélkül. Jó látni egy sor remek színészt, akikkel Szabó mesterien bánt: Eperjes régen volt ilyen visszafogott, de éppen ezért erős, Stohl is jó, Csomós Mari hisztis anya-karaktere, Szirtes Ági, Kerekes Éva, Udvaros Dorottya a magára hagyott feleségként… Szép film volt ez.