Egy norvég pszichiáter elmélete szerint az ember véralkoholszintje öt ezrelékkel alacsonyabb a kelleténél. Amennyiben tehát némi szesszel helyrezökkentjük ezt a hiányt, az nemhogy egészségtelen, hanem kifejezetten jótékony hatású lehet – persze, csak ha nem lépjük túl azt a bizonyos szintet. A Még egy kört mindenkinek! szereplői ezt a nem túl józan gondolatot ültetik át a gyakorlatba tudományos alapossággal. A rendező Thomas Vinterberg, a főszereplő Mads Mikkelsen, mellette Thomas Bo Larsent, Vinterberg másik állandó színészét is viszontláthatjuk. Nem döngöl földbe, mint A vadászat, a rendező ezúttal meghagyja az életkedvünket, sőt új filmje határozottan életigenlő darab; a sötét árnyalatok mellett is könnyednek mondható, amolyan skandináv dramedy. Megtekintéséhez – ha jót akarunk – nem árt némi kritikus hozzáállás, de rosszkedv, lehangoltság ellen feltétlenül ajánlott. Még szárazon is.
Ordenáré módon vedelő tizenévesekkel alapoz (Dániában vagyunk, a polgárok itt elég bensőséges viszonyt ápolnak a szeszekkel), e történet főszereplői azonban nem a fiatalok, hanem akik ezt a generációt nevelni hivatottak: négy dán tanár úgy negyven és ötvenöt között. Ugyanabban a gimnáziumban tanítanak egyre kevesebb lelkesedéssel, a magánéletük más-más okokból, de egyformán lenullázva. Egyikük a nagycsaládosok pelenkaszagú zűrzavarát nyögi, két másikuk a magánytól szenved, Martin pedig, a főhős (Mikkelsen), totál belefásult mindenbe, amije van: közömbös férj és apa, kiégett pedagógus. Az egykor népszerű történelemszakost mára már olyan szinten nem érdekli a munkája, hogy végzős osztálya az igazgatóhoz megy panaszra, mert aggódik a vizsgák miatt.
Egy születésnapi összejövetelen Nikolaj, a filozófiatanár fejti ki társainak a bevezetőben vázolt teóriát, megspékelve híres művészek, nagyformátumú és híresen nagyivó politikusok példájával, akik józanul nem is lettek volna képesek teljesíteni. Napjaink emlékezetesen részeg államférfiairól is láthatunk egy röpke szekvenciát – igaz, ezek inkább kínos, mint büszkeségre okot adó jelenetek. Szó mi szó, egy kis szesz épp elég, hogy elillanjon a szorongás, a lehangoltság, feloldódjanak a gátlások, és elkezdődhessen végre a lelkes, motivált alkotó tevékenység. Martin másnap ki is próbálja az ötletet, laposüveggel indul munkába, és a siker látványos: valósággal sziporkázik az aznapi óráin. A brigád ezek után „hivatalosan” is beindítja a kísérletet, írásos dokumentációval, kötött szabályokkal: inni kizárólag hétköznap, munkaidőben szabad, betartva a 0,05%-t. A képernyőn számláló mutatja egy adott szereplő véralkoholszintjét. A négy kolléga megtáltosodik, igazi feelgood jelenetsor következik: jól pörgő tanórák, csillogó szemű diákok, sőt Martin családi élete is rendeződni látszik.
Csakhogy a szonda által jelzett értékek emelkednek, a film szép lassan drámába megy át, összhangban az ivás fokozataival: „Az első az eufória: önmagad jobbik verziója leszel. A második szinten már ahhoz kell az alkohol, hogy önmagad legyél – és elég észrevétlen ez az átmenet” (a rendezőt idéztem). A zugivó Martint pontosan azért nehéz derűvel vagy megértéssel szemlélni, mert már túl jól ismerjük a dolog természetét. Az áhítatos kórusmuzsikával, idevágó idézetekkel néha kissé didaktikussá tett elbeszélés végeredményben semmi olyat nem mond a témáról, amit már ne tudnánk. A Még egy kört… egyedisége inkább abban áll, hogy fennen hirdeti a sör, bor, tömény áldásos, ihlető hatását. Közben persze nem tagadja az italozás romboló, szégyenteljes oldalát sem; a rángó kamera egészen a sárga földig követi a társaság projektzáró kocsmatúráját, ami után bizony keserű az ébredés, kódolva vannak a tragédiák . Felelőssé mindezért mégsem az alkohol tehető, hanem középkorú hőseink elképesztően éretlen „kísérlete”; a szesz csupán eszköz, amit tudni kell kezelni. Meglehet, néha a túlélés eszköze, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb.
A rendezőt például saját bevallása szerint ennek a filmnek a megalkotása segítette abban, hogy túlélje lánya elvesztését. A 17 éves Ida, akinek Vinterberg a kész művet ajánlja, és aki a tervek szerint Martin lányát alakította volna, a forgatás kezdetekor szenvedett halálos autóbalesetet. A szörnyű tragédia áthelyezte az eredeti hangsúlyokat, így a sztori már nem annyira az ivás gondtalan dicsérete fókuszál, hanem arra, hogy hogyan próbáljunk megküzdeni a kiégéssel, a csapásokkal, elfogadva esendőségünket hogyan adhatunk új értelmet napjainknak. Így Mikkelsen felszabadult tánca egy doboz sörrel már nem is a piálást ünnepli, hanem az újra felfedezett életet. (8/10)
Picit félek én ettől… Vinterberg előbbi filmjét, a Kommunát nagyon nem szerettem.
Na ja, rezeg a léc – néha kicsit didaktikus, néha kicsit érzelmes, mondom, olyan “dramedys”.
Alapvetően nem is lehet komolyan venni ezt a sztorit; viszont ha úgy tekintem, (én úgy tekintettem), hogy maga a rendező is iróniával szemléli ezt az egészet, akkor nincs vele gond. Voltak fenntartásaim, mégis szerettem.
Persze, Mikkelsennel nekem bármit eladhatnak. 😀
Meg fogjuk nézni. Kell inni hozzá? 😀
Én szesz nélkül is bírtam, de meghozza a kedvet. 🙂
Na, megnézem valamikor.
Visszajelzés: Az Európai Gyógyszerügynökség nélkü… – Kisgömböc
Láttad már?