A nagy pénzrablás – 1-4. évad (La Casa del Papel, TV Series, 2017-)

A heist-, azaz szajréfilm számomra talán az egyik legunalmasabb zsáner mind közül. Mert mi történhet egy efféle moziban? Van egy rabló, vagy rablóbanda, aki meg szeretné kaparintani azt a baromi értékes valamit, amire minden néző kapásból csettint, hogy na, ez már aztán tényleg valami. Ez a valami lehet sok (de inkább nagyon sok) pénz, ékszer, festmény, bármi, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Ennyiből el is lenne intézve a néző bevonása a sztoriba, innen már csak drukkolni kell a főhős(ök)nek, hogy sikerüljön a nagy balhé. Nincs sok variációs lehetőség. Nyilván ezért is ütötték fel a filmtörténelem során az alkotók sok minden egyébbel a műfajt, hol a rablót tették extrém módon szimpatikussá (pl. Arséne Lupin, Robin Hood), hol egyéb műfajokkal ötvözték a szajréfilm jellegzetes jegyeit (pl. akciófilm, túszdráma, thriller), de a cselekmény leegyszerűsítve szinte egyik esetben sem volt más, mint egy bűnöző végig követese a bűncselekmény (jobbára) sikeres végrehajtásán. Legalább halnának meg a hősök a végén, mint Bonnie és Clyde, rendszerint azonban az efféle sztorik azzal végződnek, hogy hőseink valami idilli szigeten, pálmafák árnyékában kortyolgatják koktéljaikat, miközben a rend őket üldöző őrei egy forgalmas kereszteződésben irányítják a forgalmat a sikertelen hajtóvadászat jutalmául; mi nézők pedig már a stáblistát se nézzük végig, mert holnap korán kell kelni, hogy beérjünk a munkába, iskolába…

Tudtam, hogy A nagy pénzrablás című sorozat nagy népszerűségnek örvend a Netflixen, sőt, kifejezett kultusz is kerekedett már köré, de elképzelni sem tudtam, hogy mit eszik a nép egy n+x-ik szajréfilmen, ami ráadásul spanyol (értsd, egy ismert sztár nincs benne és még csak nem is angolul beszélnek…)? Alex Pina azonban valóban nagyot gurított ezzel az eddig négy évadot megélt (és a jövőben az ötödikkel be is fejeződő) szériával. Minden előzetes szkepszisem ellenére egyben toltuk le a négy évadot. Utoljára talán a legendás 24 tudott behúzni ilyen évadokon átnyúló nagy darálásba, annak meg már sok éve. Voltak persze azóta is nagy találkozások (lásd itt a blogon), de hogy így lecsússzon négy évad… És olyan cliffhangerrel a negyedik évad végén! Bazki.

Az egyik oka a sikernek az lehet, hogy spanyol a sorozat. Tehát nem valami bejáratódott, simára csiszolt, beolajozott szórakoztatóipari gyárban készült el, rögzült rutinok és kőbe vésett szabályszerűségek közepette. A spanyol lélekben –ha szabad sztereotipizálni egy picit– mindig is volt valami átlagnál erősebb hajlam az őrültségre, a formák és hagyományok szétrobbantására. Van bennük valami ősi, radikális szabadságvágy, és vannak hozzá perzselőn izzó érzelmeik is, gondoljunk csak Cervantes hősére, Don Quijote-ra, vagy a filmrendező Bunuel szarkazmusára, Almodóvar merészségére és színeire, Picasso, Dali vagy akár El Greco festészeti zsenijére, és akkor csak határon belül maradtunk a latin nyelvterületen. Érdekes módon, A nagy pénzrablás első évada tulajdonképpen megbukott azon a nem túl jelentős spanyol tévécsatornán, ahol először bemutatták. Az akkor már javában terebélyesedő Netflix „fürkészei” azonban megláthattak benne valamit és megvették a stream-csatorna globális kínálatába, mintegy választékbővítésnek. Külön reklámkampányt azonban már nem kapott, a nézők mégis rátaláltak és tulajdonképpen szájhagyomány útján jutott el oda ez a széria, ahol tart: nézőcsúcsoknál, Emmy-díjnál, a négy évadnál és a Netflix már vele reklámozza egyéb kínálatát.

A másik ok az, hogy Pináék úgy nyúltak hozzá ehhez az “unalmas” műfajhoz, hogy nem tiszteltek benne szinte semmi hagyományt. Elegáns határozottsággal, de egy flamenco-táncos könnyed temperamentumával rúgtak fel minden konvenciót, miközben még a levegőben átformálták azokat és ahogy visszahulltak azok a földre, már egy vadonatúj struktúrában kaptak új funkciókat. A cselekményt veszett  sebességgel pörgetik, olyan pimasz fordulatokon át, hogy tényleg a fal adja a másikat. Bármikor beáldozzák az addig kiemeltnek tűnő karaktert, de például náluk a legnegatívabb szereplő egy terhes nő. De ebben nincs semmi idézőjel, ő tényleg súlyos pszichopata. Maga a sztori sem kisigényű: az első két évadban a spanyol királyi pénzverdét foglalja el néhány profi bűnözőből álló banda, az őket kiképző és az eseményeket a háttérből manipuláló, szuperintelligens Professzor (Álvaro Morte) irányításával, hogy ott saját maguk számára is nyomtassanak eurót, méghozzá milliárdos tételben. Tehát a banda effektíve nem is rabol, csak azt csinálja, amit az állam is csinál, ezúttal azonban saját maguk szakállára. Deklaráltan fontos számukra az erőszakmentesség, valamint a társadalom szimpátiájának megszerzése, aminek érdekében nem is sajnálnak tetemes összeget szétszórni az általuk gyártott pénzhegyekből szétszórni a nép között. Velük szemben áll a rendőrség, többé-kevésbé kompetens képviselőivel és élesre töltött erőszakszervezeteivel.

Nagyon fontos ebben a sikerben a szajréfilmes klisék között megbúvó romantikus szál, hiszen vagy két komplett Bonnie és Clyde-sztori bontakozik ki, egy róka-fogta-csuka típusú szerelmi történettel megspékelve, a lehető legváratlanabb pillanatokban a leglatinabb érzelmeskedésbe csapatva át az addig padlógázzal száguldó cselekményt. Ezt megfejelve ott van még Pináék sajátosan groteszk humora is, amivel karaktereiket, illetve azokat a szituációkat jellemzik, melyekbe kényszerítik őket. Mindeközben bőszen utalgatnak is erre-arra, mintegy kapaszkodókat kínálva a nézőknek, hogy megteremtsék maguknak (egy időre) a hétköznapi anarchia megélésének kéjes (bár talmi) mámorát. Bonnie és Clyde-hasonlatot már említettem. E huszadik századi, bűnös szabadság-toposz romantikus szenvedélye hajtja ezt a történetet is, erősebb motor ez még a milliárdnyi eurónál is. De elhangzik Robin Hood neve is, a szegény néppel való azonosulás igényével, bár amit Professzorék végrehajtanak, az inkább a megtermelt javak valamiféle anarchikus újraelosztása. A banda álarca Dalit idézi, a nagy katalán polgárpukkasztót, egyben Guy Fawkes maszkjára (és Wachovskiék V mint vérbosszú című filmjére) is utal, ami a mai (tegnapi) anarchista mozgalmak egyik tüntetésekről ismert jelképévé is vált. A történet szellemiségét nagyban meghatározza az eddigi négy évadon, amolyan leitmotivként végighúzódó, második világháborús, olasz antifasiszta dal, a Bella Ciao forradalmi hangulata is. Kezünk ökölbe szorul és lélekben odacsap, ahová köll.

A szélsőbaloldali, anarchisztikus eszmék mindig is dúsan termő talajra hullottak spanyol földön. Ott ma is, bármely pillanatban ezrek és tízezrek vonulnak az utcára, ha igazságtalanság éri a társadalom őket illető rétegét és harcolni sem restek, ha úgy adódik. Eközben tudnivaló az is, hogy Európa leghosszabban regnáló fasiszta diktátora is frankón spanyol volt, akinek rendszerét szintén tömegek támogatták, félelemből, anyagi megfontolásból, mindegy is. Adott tehát ez a rendkívül dinamikus társadalmi közeg, adott a többfelé is tapasztalható elégedetlenség, adott a hatalom pökhendi arroganciája, így a pénzverde-foglalók hamar sztárokká válnak a nép szemében. A Professzor által elképzelt –pl. a Szemfényvesztők-féle trükkös/átverős történetek furfangjaihoz hasonló­– mesterterv egy világbajnoki sakkjátszma szigorú logikája szerint működik, mint a svájci bicska, hiszen mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Egy, csak egy zsaru tudja felvenni velük a tempót, jellemzően egy nő, demens anyukával, állandó csatában a szintén zsaru, nőverő férjjel. Az első két évad gyakorlatilag hibátlanul, sebes ritmusban, pontosan megrajzolt karakterekkel, hol meglepő, hol mulatságos, máskor kifejezetten drámai fordulatokon keresztül halad a várt végkifejlet felé, ahová el is jut, de nem úgy, ahogy gondoljuk.

A harmadik-negyedik évadon már látszik a siker, látszik a sokkal nagyobb költségvetés is, be-becsúszik a cselekménybe néhány logikai malőr, ami az első két évadban egyáltalán nem volt jellemző. Megjelennek erősen túlzó nüanszok (pl. öten lőnek hosszú sorozatokban egy tőlük néhány méterre futó alakra, de az még csak meg sem tántorodik, holott fizikai képtelenség, hogy ne találnák el minimum hússzor…), a vezéráldozatok arányát jócskán meghaladva jelennek meg, ráadásul szinte teljesen előkészítetlenül, olykor fontos szereppel bíró mellékfigurák – erősen érezhető a rajongóknak való megfelelés szándéka. Ettől függetlenül, a negyedik évad fináléja majd akkorát üt, mint amikor a Maffiózók végén nyílt az ajtó…

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Én akkor engedem el magam, amikor e… – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.