Bár névleg Noah Hawley alatt fut ez a Fargo című bűnügyi antológia-sorozat, azért kétségeink ne legyenek: Joel és Ethan Coen állnak a széria mögött is, ahogyan ezt a címből, de akár az első évad első részének első képkockájából is könnyedén kikövetkeztethettünk. Persze, lehetne ez akár egy rajongó ügyes hommage-a is szeretve tisztelt mestereihez, azonban a ráérős narráció sajátosan billegős ritmusa, a levegős cselekményszerkezet és atmoszféra, az elrajzolt, groteszk karakterek, a bizarr, olykor kifejezetten morbid humor jellemzően és jellegzetesen coeni. Mondjuk azt, hogy egy tabló, egy crossover All Star Show a Coen-testvérek néhány filmjének motívumaiból összeollózva – mely azonban az ügyesen megírt forgatókönyvnek köszönhetően, mégis egy szervesen, logikusan összekapcsolódó egésszé tud összeállni. Jön a második évad is, melynek sztorija ahhoz a ’97-es Sioux Falls-i eseményekkel fog foglalkozni, amiben Molly apja megsérült.

A történet, illetve annak minden epizódja az eredeti Fargóban látható inzerttel kezdődik: “EZ EGY IGAZ TÖRTÉNET. Ezen események 2006-ban, Minnesotában történtek. A túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént” Természetesen, ez a történet is, valamint ahogy annak valamennyi szereplője is teljes egészében kitaláció, viszont pompásan mutatják Coenék fanyar, sőt kifejezetten pimasz, csúfondáros humorát. A táj, a hideg, a hó és a jég, valamint a rendőrök usankája az igazi, minden más egy sarkított, elrajzolt, defókuszált képe annak a világnak, ahol Coenék születtek és felnőttek. Minnesota, Észak-Dakota és egyáltalán, ez az egész északi préri-vidék a világ vége. (Az USA éléskamrája, tehát egy túlnyomóan mezőgazdasági vidék, annak nem túl magasan szárnyaló kultúrájával.) Mintha nálunk Békésről, a Nyírségről vagy Borsodról mesélnénk, nem megbántva ezzel természetesen a békésieket, nyírségieket, vagy borsodiakat, hiszen mi is onnan gyüttünk. A történet azonban nem történt meg, mégha akár meg is történhetett volna. Ilyen a környék, ilyenek benne az emberek, ilyen motivációk hajtják őket és ilyen az életritmusuk és a habitusuk.

Az első évad által elmesélt történet, az eredeti mozifilmhez hasonlóan, szintén egy igen tökös -és várandós- rendőrnőről (Molly – Allison Tolman) szól, aki megpróbál normálisan élni egy pipogya, semmirekellő férfiakkal teli világban. Jellemző módon, talán a legkétbalkezesebb közülük (Gus – Colin Hanks) lesz a legfontosabb társa. Amúgy, összesen talán két normális férfi van a történetben, az egyik Molly apja (Keith Carradine), valamint Lorne Malvo, a fáradt higanymozgású, blazírt bérgyilkos (Billy Bob Thornton), na de az egyiket azért szerelték le az állami rendőrségtől 18 év szolgálat után, mert lábon lőtte magát, a másik pedig egy nettó tömeg- és sorozatgyilkos. Lester Nygaard (Martin Freeman) viszont, aki a történet harmadik kulcsfigurája, semmiképpen nem normális. Az elején ezért, a végén pedig azért nem, amiért. A cselekmény gerincét képviselő szövevényes gyilkosság-sorozat Lester váratlan és brutális “kérdőjelének”, valamint Lorne Malvo hallatlan precizitásából fakadó zűrzavarnak kavarodásából kulminál bele egy szinte bibliai mértékű apokalipszisbe. Malvo színre lépésével mintha maga, a Gonosz lépett volna a minnesotai Bemidji területére. Amerre jár, ott hullák, síró gyermekek és jajveszékelő nők kísérik útját, és a kések, lőfegyverek közhelyszerű használata mellett gyakran él a bibliai tíz csapás valamelyikével is, legyen az sáskajárás, égből hulló halak és békák vagy vérzivatar. Érdekes módon, bár a sorozat tíz részből áll, mindegyik csapásra nem nyílt módja: kimaradtak a tetvek például, a háromnapos sötétség és mások, bár azért Malvo elég sokat megtett, hogy Bemidji (valamint a környékbeli Duluth és Fargo) lakosságából elpusztítson jónéhány elsőszülöttet…

Az amúgy -olyan modern krimisorozatokban, mint a Dexter, Hannibál, NCIS, CSI, stb.- szokványos krimitörténet közel sem szokványos hangnemben, modorban való elmesélésén túl minden epizódban találunk valami mélyebb filozofálgatásra is alkalmas példázatot, melyek általában az élet értelméről, az igaz értékekről és célokról szólnak – egy pite vagy palacsinta felett, vagy akár egy rendőrautóban kuksolva. A sötét, szinte abszurd humor, az ingerszegény, élhetetlennek tűnő környezetben éldegélő fura karakterek, valamint ezek a kis agyafúrt történetek adják meg a Fargo savát-borsát.

Ezenkívül minden déja vu. Olyan, mintha láttam már volna, miközben mégis más, önálló és eredeti. A történet maga, a helyszíne és néhány szereplője (Molly, a várandós rendőrnő, Lester, a pipogya férj), valamint a cselekmény bizonyos motívumai a Fargóból, a filmből jönnek. Malvo bérgyilkos karakterének modellje a Nem vénnek való vidék Chigurhja volt, marhaösztöke nélkül. A talált pénz motívuma (amit itt Stavros –Oliver Platt– talált meg) is innen származhat. De feltűnik az a melírozott hajú, ugribugri fitneszedző is egyebek mellett, akit az Égető bizonyítékban láttunk, Brad Pitt frenetikus alakításában. Billy Bob Thronton – aki semmivel sem kevésbé vérfagyasztó, mint Javier Bardem volt- viszont Coenék egy másik remekművében játszotta annak emblematikus főszerepét, ő volt Az ember, aki ott se volt. Satöbbi. Komoly, komplex művészi univerzum ez. Egyedül talán Martin Freeman alakítása, pontosabban az, amit “átváltozásáig” művel, az lóg ki egy picit az egészből. Freeman egy szinte tökéletes Woody Allen-replikánst mutat be, ami egyrészt zseniális teljesítmény, másrészt viszont egy másik univerzum, ugyebár. Amit viszont a sorozat második felében alkot, az nagyon rendben és főleg, a helyén van.

Jó volt az első évad. Rendkívül szépen, igényesen fotografált film, a Twin Peaks óta (tán a Hannibált kivéve) nem éreztem ilyen erős atmoszférát. Logikus, alapos, egyben elegáns a rendezés és jó, hogy nem siet sehová. Jók színészek és az a semmivel össze nem téveszthető, csúfondáros, de éjfekete humor, ami átszövi az egészet, az nagyon kell. 9/10

A második évad cselekménye a fentebb már említett, 1979-es Sioux Falls-i véres eseményekkel foglalkozik, a “túlélők kérésére a neveket megváltoztattuk. A halottak iránti tiszteletből a többit úgy mondjuk el, ahogy megtörtént”, ahogyan azt az első évadban már megszoktuk. Ezenkívül maradt minden, úgy, ahogyan ott fenn, északon mindenki megszokta, változatlanul. Bizarr, olykor éjfekete, morbid humor, szépen harmonizálva a véres erőszakkal és a szereplők könnyed, bár csapongó ontológiai fejtegetéseivel. A karakterek ismét a Coen-univerzum tipikus figurái, illetve azok szabad variációi. Az alkotók mintha kedvenc játékbabáikat szedték volna darabjaira rosszcsont gyerekekként, és azokat a pillanatnyi, ám legvadabb ötletek alapján szerelték volna újra össze. Kemény, egyszerű, de igazságos zsaruk, gyenge, beteg, vagy éppen erős nők, démonikus gyilkosok, marhaösztöke helyett elektromos sokkoló, hó, fagy, véres sár. Ufók. 9/10

A Fargo harmadik évadában a Coen-testvérek és Noah Hawley egy újabb bizarr bűnesetre derítenek fényt az új évadban. A bonyolult bűneset valójában fikció, mint ahogy a korábbiak is, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne benne minden vérfagyasztóan valósághű – minden abszurditása és morbiditása ellenére. Szabad, virtuóz cselekményvezetés, újra elképesztő karakterek (David Thewlis szerintem jobb még Chigurgh barátunknál is), újra a csajok az igazán tökösek a történetben… Egy szóval, minden a megszokott palettáról, de mégis izgalmas minden perc. A legjobb, ami a krimi műfajával történhet. A zenei körítés, a vizualitás, minden zseniális. 9/10

A negyedik évad több szempontból elüt az előzőektől. Az eddig meghatározó bizarr, morbid hangnem kissé visszafogottabb, bár néha mégis kifejezetten abszurd. Inkább Coenék korábbi, A halál keresztútján című gengszter-noárjára hajaz, karikírozva az unásig ismert gengszterfilm-kliséket, de megspékelve azt bizonyos emberjogi felhangokkal, tekintve, hogy a történet főhőse egy fekete gengszter (Chris Rock). A parádés képi világ, a cselekményben elhulló áldozatok nagy száma, haláluk fantáziadús volta, a szellemes, levegős cselekményvezetés, valamint az üdvözítő(en cinikus) végkifejlet azonban mindenképpen szerves részéve teszi ezt az évadot az antológia-sorozatban. Főleg, hogy nem csupán egy élvezetes bodycountot nézünk végig, hanem az alkotók egyfajta értelmezését is adják Amerika történelmének, ami azért nem kis fa, már a fejsze belevágást illetően. Coenék, és Hawley sajátos végkövetkeztetése ugyan annyi, hogy Amerika története tulajdonképpen a rasszizmus maga, azért a sorozat végére látni fogjuk, hogy ez a sarkos megállapítás látványos példázatban cizellálódik érvényes erejűvé. Timothy Olyphant ismét rendőrbíró, de hogy! 🙂 Jó volt ez is. 8/10