Négy évadot megélt krimi-antológiáról van szó, mely azonban sok tekintetben több egy sima “ki a gyilkos?”-típusú nyomozós történetnél. Kezdjük ott, hogy a cím fordítása talán helyénvalóbb lenne, ha A bűnös-nek fordítanánk. Nyelvtanilag helyes A tettes is, talán marketing szempontjából is, hiszen egy krimire talán jobban kap a nézőközönség, mint egy talányos bölcselkedésekkel teli, dosztojevszkiji bűn/bűnhődés moralitás-drámára, azonban lényegileg inkább az utóbbi az igaz erre a sorozatra. Szóval, négy évadról, bennük négy, látszólag egyszerű, de ahogy az évadonkénti nyolc epizód alatt kiderül, valójában rendkívül szövevényes, bonyolult esetről van szó, melyeket negyven év nyomozati tapasztalatát sajátos lélektani megközelítésben hasznosító nyomozó, Harry Ambrose (Bill Pullman) figurája köt össze.

De maguk, az esetek sem azok a tipikus bűnügyi történetek, melyekben tényleg arra megy ki a játék, hogy a végén kiderül, ki a gyilkos. Az első évad rögtön azzal kezdődik, hogy egy átlagos édesanya (Jessica Biel – aki itt színész, de emellett a sorozat egyik producere is mindvégig) a folyóparti strandon egyszer csak felkel a napozóágyból odasétál a szomszédban enyelgő párhoz és vagy hat késszúrással legyilkolja a pár férfitagját. Ergo, egyből tudjuk, ki a gyilkos. Ambrose nyomozó azonban ráérez az eset abszurditására, és a perdöntő, egyértelmű bizonyítékok ellenére nyomozni kezd. S ahogy szinte mániákus alapossággal járja körül az esetet, úgy fejt fel a nő és az áldozat múltjából egyre több réteget, így derítve fényt az okozat okaira, melyeknek köszönhetően a gyilkosság ténye, de legfőképpen elkövetőjének indítékai is egészen más megvilágításba kerülnek.

A negyedik évadban ehhez képest csak áldozat van, aki már az első percekben öngyilkosságot követ el, ráadásul Ambrose szeme láttára. Ambrose itt is megsejti a titkot az egyértelműség látszata mögött – a nyomozása ekkor, jó néhány hajtűkanyar-szerű fordulat után, már értelemszerűen torkollik szinte kataklizmaszerű fináléba. A középső két évad gyilkosai is egyértelműek, illetve annak tűnnek már első pillanattól kezdve, egyikük egy 11 éves fiú, aki egy útszéli motelben mérgez meg csattanó maszlaggal két fiatal felnőttet, a másik pedig egy tanulólányok kedvence gimnáziumi tanár, bár ő csak eleinte passzív utasként, egy baleset túlélőjeként késlekedett hívni a mentőket, amivel egy ember halálához járult hozzá. Mind a négy eset hasonlít egymáshoz annyiban, hogy az elkövetők mindig teljesen átlagos, jól szituált, középosztálybeli amerikaiak, de mind a négy eset hátterében mindig valami szövevényes, eltitkolt dolog áll, valami susmusban intézett mutyi, egy zárt szekta, egy pénzzavarba kerülő, hajdan nagy hatalmú család, egy unalmas szexuális életét perverz szeánszokon feldobni igyekvő honpolgár. Mindig van, aki manipulál és mindig van, akit manipulálnak. A Derek Edmonds kreálta sorozat fő tanulsága az, hogy sohasem szabad hinni a nyilvánvaló látszatnak, mert sokszor az, ami szembetűnő, éppen csak takar valami sokkal-sokkal csúnyább dolgot, valamint egy hosszú (bűnügyi) eseményláncolat ritkán áll össze logikusan, a teljes megértéshez olykor a spiritualitásra, a psziché némely tornamutatványára is szükség van. Ezekben Ambrose otthon van, sokszor meglepően közel az általa üldözött gyilkos pszichéjéhez.

A legnagyobb részben szürkéskékben játszó, erősen skandináv hangulatú sorozat egyik fő hibája éppen ebből fakad: Ambrose nyomozó, főleg, mikor már mélyen benne jár a felderítendő mocsokságban, hajlamos hosszú mélázásokban a tudat különféle síkjain keresgélni megoldások után, ami ad azért egy elég erősen nuage-esen “lila” színezetet a szériának. A cselekményben is akadnak helyenként (bár szerencsére csak ritkán) logikai nonszenszek, bár amilyen nyaktörő fordulatokon vezeti át a nézőt, ezek bőven bele is férnek. Mondjuk, ha megkerülök egy házat, hogy ne a főbejáraton menjek be, csak be akarok lesni a hátsó ablakon, akkor minimum, hogy olykor hátra is nézek, főleg, ha negyven éve nyomozó vagyok. De sebaj, mert utána kínosabb a hasba lőtt gyilkossal való hosszas, érzelmes lírázás. Mindent összevetve, én azonban kifejezetten élveztem ezt a sorozatot, főleg az első és negyedik évadot.