Szolid, csendes, kicsit könnyes-kicsit vidám road-movie, melyben Wendy, egy huszonéves autista lány (Dakota Fanning), óriási Star Trek-rajongóként, egy pályázatra ír egy közel 500 oldalas Star Trek-forgatókönyvet. Mivel azonban számára még egy nagyobb kereszteződésen való átkelés is problematikus, a szkript határidőre történő postára adása némi nehézségbe ütközik. Lényeg, hogy a lány fogja magát és hóna alatt művével, néhány mogyoróvajas szendviccsel és Pete nevű kutyájával elindul a számára minden centiméterén ismeretlen világba, hogy Oaklandből eljuttassa azt Los Angelesbe, egyenesen a Paramount Pictures stúdiójába.

Wendy tehát világgá megy a Világot látok című filmben. Az autizmussal foglalkozó történetek, filmek egy része abba a hibába esik, hogy a hosszan és bonyolultan leírható, súlyosságától függően sokféle tünetegyüttest produkáló kommunikációs, szocializációs és viselkedési zavart, illetve az ebben szenvedő élő (fő)szereplőt rendszerint valamiféle furcsa csodabogárnak, néhány különös, szinte emberfeletti képességekkel felruházott, de átlagos életre képtelen ufónak, de szinte mindig vicces figurának mutatják, én még ide sorolom a legendás Esőembert is, és nem arra koncentrálnak, hogy egy autistának valójában mit is jelent az élet a számára rendkívül zajos, sokszor rendkívül félelmetes “normális világban”. Ez a Ben Lewin által Michael Golamco színművéből készített kis film viszont éppen ezt mutatja be. Nem mutat be extrém mutatványokat, nem húzza túl a drámát, “nem nyomja fullba’ a kretént”. Wendy látszólag pont olyan, mint a többi vele egykorú lány, csupán a szigorú napirendje és az ahhoz való szigorú alkalmazkodás különbözteti meg őt tőlük. Ezt az attitűdöt erősíti az is, ami végül is történik a forgatókönyvvel. Nem maga a megírt könyv, illetve annak célba juttatása, annak nehézségei a cselekmény lényege, hanem Wendy bátor kísérlete “másságának” a külvilág normális viszonyaihoz, de főleg saját nővéréhez és annak kisbabájához való közelítéséhez. Tehát Wendy világgá menése valójában a megélt emberi kapcsolatokhoz való közeledést jelenti, ehhez csak apropó a forgatókönyvíró pályázat.

Igazi kis “feelgood” történet ez amúgy, amiben a Star Trek-geekek is megtalálják a magukét, én konkrétan feljajdultam, amikor a cselekmény egy pontján a szél szertefújja a precíz gondossággal megszerkesztett lapokat… Ezt persze, nem értik sokan, de hát Spock neve is kinek mi? Valakinek egy gyermekorvos, egy Star Trek-rajongónak viszont… Vicces ötlet viszont az emberi érzelmekkel, azok kinyilvánításával a csillagmese-történetben mindvégig különös viszonyban álló vulkáni párhuzamba állítása Wendy és sorstársai hasonló nehézségeivel. Dakota természetesen a maga természetes módján, szinte ösztönből, bármiféle látványos színészi virblizéstől mentesen hozza Wendy karakterét a szívmelengető, de az élet randa oldalait is megvillantó , alapvetően kedves történetben. Külön piros pont a klingoni nyelvű párbeszédért!