Megtörtént bűnügy szálait bogozgatja az HBO négyrészes minisorozata. A Titkok a kertbent elsősorban a pazar színészi jelenlét (Olivia Colman és David Thewlis), másodsorban szokatlanul játékos, önreflexív elbeszélésmódja emeli ki a dömpingből. A főszereplő házaspárt, mint azt az elején megtudjuk, 25 évre ítélték gyilkosságért – jóllehet, a mai napig ártatlannak vallják magukat, ami megmagyarázza, hogy az alcímből miért foszlik máris semmivé a középső szó („a true story”). A történet lényegében rekonstruálni próbálja a tizenöt évvel korábbi esetet; hogy mi igaz belőle és mi nem, azt maga a néző döntheti el, mert a megoldást – nagyon helyesen – nem rágják a szánkba.

Egy tisztesen szürke, középkorú angol pár, Susan és Cristopher Edwards emberölés alapos gyanújába keveredik. Tizenöt éve történt az eset, az áldozatokat azóta már zöldellő gyep és rododendronbokrok takarják egy társasház hátsó kertjében. Hőseink a kihallgatás során görcsösen ragaszkodnak saját verziójukhoz – de legfőképp egymáshoz.

Ránézésre semmi nem áll távolabb ettől a két udvarias, halk szavú, egymást gyengéden szerető embertől, mint a nyereségvágyból / bosszúból (a megfelelő aláhúzandó) elkövetett kettős gyilkosság. Nehéz elképzelni Bonnie és Clyde-ként a két decens ötvenest, no de semmi sem az, aminek elsőre látszik, a filmes párhuzam pedig, bár kimondatlan, eléggé nyilvánvaló. A feleség ugyanis a régi hollywoodi klasszikusok bűvkörében él; moziplakátokra, kétes értékű sztár-relikviákra szórja a pénzt, miközben nyakig vannak az adósságban, az estéket Gary Cooper és más westernhősök társaságában tölti, életének eseményei filmrészletekké lényegülnek át lelki szemei előtt.

Susan élete filmjében a jámbor, kissé ügyefogyottnak tűnő férjre a megmentő hős szerepe jut. Chrishez illik is a karakter, hiszen állandó igénye, hogy valakit gyámolítson. Susan pedig olyan „törékeny” – legalábbis a férfi szerint. Olivia Colman megejtő hitelességgel jeleníti meg ezt a sérült, riadt teremtést, akinek múltjában pokoli traumák rejlenek (gondosan bebugyolálva), néhány dialógus után azonban leszűrhetjük, hogy a fent említett „képzelt filmben” talán mégsem ő a megmentendő áldozat. Ami Christophert illeti, őrajta sem könnyű eligazodni. David Thewlis ideális a szerepre, ne tévesszen meg a gyapjúpulcsi és gáláns modor, aki látta őt a Fargóban, tudja jól, hogy miről beszélek. De nemcsak a karakterek izgalmasak, a köztük lévő szenvedélyes viszony legalább ilyen bonyolult, és látni fogjuk, hogy a sok-sok újrajátszás számukra ugyanúgy meglepetéseket tartogat, mint a nézőnek.

A rendhagyó elbeszélő technika a feleség torz világszemléletét tükrözi és gondolja tovább. Susan számára a FILM menedék a valóság elől, és fordítva: a filmek segítségével értelmezi (át) a valóságot. Márpedig itt az első perctől ki van hangsúlyozva, hogy filmet látunk. Gyakran kerülnek reflektorfénybe a forgatási körülmények (a sztori konkrétan csapóval indul, majd elered a műeső), a szereplők előre felépített díszletek között játsszák újra a múltbéli eseményeket, máskor kibeszélnek a képből, lásd Cristopher rendőrségnek írt udvarias email-jeit – hogy csak a legegyszerűbb példákat említsem, mert vannak azért jóval elborultabb ötletek is.  Erre tesz rá még egy lapáttal a vizualitás: színekkel, szűrőkkel és stílusokkal való leleményes játszadozás erősíti tovább a filmszerűséget. Sajnos a végére alábbhagy a lendület, a stílusjáték egyre fárasztóbbnak, öncélúbbnak érződik – de mire megunnánk, már itt is a vége. 7/10