Jó hír: a hét végétől ismét a mozikba kerül Tomm Moore annak idején Oscarra is jelölt csodálatos animációs filmje. A tenger dala felér egy frissítő alámerüléssel, vagy csöndes szemlélődéssel árnyékos vízparton, miközben nincs semmi dolgunk, csak bámuljuk a vizet – mert bőven van rajta bámulni való. Kézzel rajzolták, pazar színekkel, művészi gonddal, tenger feletti és alatti tájai örvényként vonzzák a tekintetet, átfúj rajtuk a szél, gyöngyözve gyűrűzik a víz, szinte érezni a hűvösét… A figurák pedig egyszerűségük ellenére is egyediek és végtelenül szeretnivalóak.

Tulajdonképpen ismernünk illene a rendező nevét, hiszen korábbi egészestés animációja, a Kells titka (2009) a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban készült. Szomorú, hogy alig hagyott nyomot a hazai köztudatban, hiszen kivételesen eredeti alkotásról van szó. Moore-t a Magyar Népmesék vezették el Kecskemétig, hatásuk ebben a filmben még inkább tetten érhető, mint a Kells titkán, mind szellemében, mind stílusában. Nekünk, magyar nézőknek egyből feltűnhet benne a sorozatból jól ismert stilizáló szemlélet, folklorisztikus díszítőmotívumokkal és hasonló kísérőzenével egybefűzve. Természetesen a sztori is a (kelta) néphagyományból merít. Az itt szereplő fókatündérek (selkie-k) az ír folklór alakváltó teremtményei: a vízben fókaként élnek, a parton emberi alakot öltenek, sőt akár emberfeleség is válhat belőlük.

A történet főhőse egy testvérpár, Ben és Saoirse. Egy világítótoronyban laknak apjukkal a komor tengerparton. Anyjukat akkor vesztették el, amikor Ben húga megszületett, az apa azóta is magába roskadtan gyászol, miközben gyermekei szabadon csatangolnak a parti sziklák között. Saoirse hatéves létére még mindig nem beszél, megesik, hogy alvásidőben kiszökik a tengerhez, hogy aztán csuromvizesen akadjanak rá. A városból idelátogató nagymama megelégeli az áldatlan helyzetet, és magához veszi unokáit. Persze fogalma sincs arról, hogy a pöttöm lány valójában fókatündér, és kővé vált meselények sokasága várja tőle a szabadulást.

Az alaphelyzet nem túl szívderítő: anya /feleség elvesztése, depressziós apa, elhanyagolt gyerekek. Mégis fantasztikus, szívet-lelket melengető kalandok bontakoznak ki belőle. Emberrabló baglyok cirkálnak a városban, a körforgalom alatt jóságos manók laknak, a történések szálait egy félelmetes boszorkány mozgatja. Meg kell menteni a kistestvért, fel kell szabadítani az elátkozott mesehősöket. A hétköznapi civilizációval egyidejűleg létező varázsvilág hasonlíthatatlanul színesebb, gazdagabb az előbbinél. E két birodalom párhuzamos létezése Miyazaki Chihiróját juttathatja eszünkbe (akárcsak a megváltó kislányfigura), és ha már szóba került, nyugodtan kijelenthetjük, hogy A tenger dala legalább olyan tökéletes családi mozi, mint a Miyazaki–filmek: a játékosan villódzó felszín alatt itt is, ott is nem várt mélységek rejlenek.

Valóság és fantasztikum szétbogozhatatlanul egymásba szövődik: a meselények nemcsak beleavatkoznak az eseményekbe, de megtévesztően hasonlítanak is bizonyos szereplőkre. Élethelyzetük ugyancsak egyezik, ami rejtett azonosságukra utal. Az óriás úgy néz ki, mint az apa, a nagymama kiköpött Macha; a boszorkány kővé változtatta fiát, hogy ne szenvedjen tovább az érzéseitől – az apa bénult állapotában mintha maga lenne a kővé vált óriás; ahogy a mesealakok felszabadulnak, ő is leveti a szomorúság béklyóit.

Van tehát a sztorinak egy világosan érzékelhető lélektani tanulsága: archetipikus példázat a gyász feldolgozásáról, miszerint az érzelmeket nem elfojtani, hanem megélni kell. A másik tanulság pedig, hogy ebben a folyamatban a hagyomány is egyfajta kapaszkodót jelenthet. Ben két dolgot örököl édesanyjától: dalokat és történeteket (kagylókürt és mesekönyv). Ez az örökség kalauzolja kalandos útja során: egyrészt ismerősként üdvözli a felbukkanó furcsa szerzeteket, hiszen mindről hallott már anyja meséiben, másrészt a kagyló megszólaltatása kimenti bármilyen reménytelen helyzetből. A szabadítás végső aktusa úgyszintén dal révén kell, hogy megvalósuljon, a fókatündér éneke által. Saoirse dala feléleszti a megkövült regehősöket, színekkel, fényekkel tölti be a világot. A káprázatos finálé valóságos apoteózis, az őshagyományé. A történet azt súgja, becsülnünk kellene ezt a hagyományt, hisz az általa megőrzött dalok és históriák bonyolult élethelyzetek, traumák feldolgozásában lehetnek segítségünkre (lásd: meseterápia). Meglehet, mindez már az első percben kimondatik, csak utólag ébredünk rá igazán, mire is utal a Yeats-idézet: „De fogd a tündér kezét / mert több a világban a jaj, mintsem értenéd” (Rácsai Róbert ford.). Az anyai örökség hathatós segítségének köszönhetően Ben nemcsak sikerrel jár, de meg is változik, útja végére a féltékeny, duzzogó kisfiúból felelős nagytestvér lesz.

Erős volt a kísértés, hogy szenteljek egy bekezdést a színhasználat és a kompozíciók tudatosságának, netán a menet közben felbukkanó szimbólumoknak is – jóval több van ebben a filmben, mint első látásra gondolnánk -, de nem nyújtom tovább, az elmondottakból már világosan látható, hogy A tenger dala nemcsak szép, de okos is. A jóféle ír akcentus miatt eredeti nyelven az igazi. (10/10)