Sem újdonságot nem hoz Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos, 127 óra, stb.) és Craig Pearce Sex Pistolsról szóló minisorozata, a hírhedt/híres punk alapvetés, de általában a rockzenekar-karrierek sokszor elmesélt, tipikusnak számító történetéhez, sem különösebb tabut nem dönt, mégsem lehet azt mondani, hogy hiábavaló alkotás lenne e hatrészes, Pistol című szösszenet. Elsősorban azért nem, mert hiteles. Nem elsősorban a punkhoz, mint akárhogyan is, de mégis szellemiséghez, nem az anarchizmushoz, mint valós filozófiához és világnézethez képest, hanem ahhoz, amit a Sex Pistols képviselt: ahhoz a nagy büdös rock&roll bizniszhez, amiről valahol ez az egész műfaj szól. Ennek megfelelően úgy mesél el egy átlagos, minden pincében megtalálható rockzenekar “felnövéstörténetet”, hogy abból világosan látszik szinte az összes buktató, amibe egy ilyen pályán bele lehet bukni.

Amiről Ian Dury ismert és témába vágó himnusza is szól, a szex & drugs & rock’n’roll, valamint az a kurva pénz az, ami a mennyországba, majd onnan törvényszerűen a pokolba visz. Érdekes módon, nem a banda emblematikus arca, Johnny Rotten (Anson Boon) a főszereplője a történetnek, hanem inkább a gitáros Steve Jones (Toby Wallace) áll a történet középpontjában (persze, az ő visszaemlékezései adják a cselekmény alapját). A cselekmény stációi mind ismeretesek a téma ismerői számára, mind kronológiai, mind tényszerűen igaz, nyugodtan mondhatjuk, hogy minden így történt, ahogy látjuk. Tudjuk azt is, hogy Sid és Nancy története mi volt, tudjuk, hogy Vivienne Westwood butikjából indult a történet, tudjuk, hogy az ott társtulajdonos Malcolm McLaren ötlete volt tulajdonképpen az egész Sex Pisols-biznisz, tudjuk, hogy miben ki a sáros, és a többi, mégis Boyle és Pearce valamilyen szinten, ha nem is obeliszket, de egy korrekt, látványos, részletgazdag és igaz tablóját adja a rock- és punktörténelem, valamint az azt körülölelő világtörténelem egy máig ható jelentőségű néhány évének.

Formailag tulajdonképpen egy áldokumentumfilm jellegzetességei keverednek egy dokumentarista játékfilm elemeivel, a hetvenes évek pop- és punkkultúrájának tipikus vizualitásával. Vibrál, bepörög, máskor belassul és szegmenseire esik szét minden, de mégsem sikkad el semmi a szuggesztív, drogihlette látványban. Jones eleve a szürke arc volt a bandában a két hiperakív idióta, Johnny Rotten és Sid Vicious mellett, de mivel itt ő a főszereplő, nincs kérdés. Elsőre viszont nehéz megszokni Boon karakterét – végül majdnem az igazi Rotten néz ki furán. Majdnem, de azért bár egész más figura, de mégis elég jól levette az igazi sajátos gesztusait, hülye, pszichotikus szemmeresztgetéseit (gyanítom, azért az igazi még ennél is nagyobb fasz volt, mint ahogy ma is az). Viszont, mivel három akkordot mindenki tud, azért dinamikában és úgy egyáltalán, simán letolják a teljes Sex Pistols-repertoárt. Még Rotten suttyó cockney akcentusa is stimmel. Boyle korabeli filmdokumentumokkal húzza alá a korabeli 4:3-as képarányban megrendezett jeleneteket, a királynő és az akkori londoni közélet pillanatai csak a környezet illusztrációi, viszont David Bowie vagy éppen Lemmy Kilmister archív jelenléte a cselekményhez is szervül. Azt mondom, hogy bírtam.