Az alapszituáció klasszikus példája régóta ismert: Luis Bunuel Az öldöklő angyal című remekében egy operaelőadás utáni pici mulatozás során tart fogva egy decens társaságot egyikük lakása. Senki nem tud távozni onnan, s lassan teljessé válik a paranoid őrület. A bezártság, valamitől való elzártság, mint motívum azóta fontos cselekményszervező elemévé vált a horror/thriller műfajú filmeknek, mnt például ennek a Kiút című, eddig két évadot megélt szériának, melyben random utazók keverednek egy tipikusan borzongató amerikai kisvárosba, ahonnan aztán képtelenek megtalálni a kiutat. Akárhányszor hagyják el az utolsó házat, rövidesen újra a városka első háza előtt haladnak el, egészen addig, míg ezt meg nem elégelik, és vagy bekattannak, vagy kiszállnak a kocsijukból és polgáraivá válnak a helyiek furcsa közösségének. Vagy rájuk esteledik, és az erdőből előtűnő szörnyek lakmároznak lágy részeikből.

Természetesen dehonesztáló lenne Bunuel emlékére nézve, ha hozzá mérnénk eme alkotást, konkrétabb kapcsolódási pontokat inkább az évezred első évtizedének televíziós kultúrájában fontos szerepet betöltő, ám ehhez képest méltatlanul szertefoszló Lost című sorozatban találunk. Jack Bender például alapvető alkotója volt a Lostnak, a Kiútban (eddig) 11 részt rendezett. A kreátor, John Griffin viszont inkább csak a Loston nőtt fel, rajongója volt a sorozatnak, ugyanis folyamatosan olyan érzésem van, mintha a Lost cselekménye lenne picit átírva, áttranszponálva itt egy amerikai kisvárosi környezetre. Szinte minden fordulat megfeleltethető a másikhoz, ugyanazok a WTF-os, szürreális bakugrások a sztoriban, ugyanazok a sablonos karakterek, ugyanaz a végtelenbe pörgő őrületspirál, ami a Lostot is hajtotta egy darabig, amíg az ki nem fulladt – csak picit más színezettel. A horrorelemek itt sem elsősorban a gyomorforgató hentelésre hangoltak, ennyi vért és belsőséget egy keményebb Disney-filmben is láthatunk, viszont helyenként a folyamatos deja vu-érzés mellett mégis jól pumpálják a mesébe a frászt: Bender mellett a másik fő rendező, Brad Turner (pl. 24) is profinak számít a műfajban. Fenyegető hátterét képezik itt a “szörnyecskék” az alapvető modellnek, hogy egy valóság kézzelfoghatóságból valamilyen okból kiszakadt közösség hogyan és egyáltalán, képes-e túlélni a… túlélést. Ez a történet izgalmasabb része, ami az első évadban viszi is a nézőt magával, a vége felé bajlósan megsokasodó, közhelyesen melodramatikus mélye ásni szándékozó, ám igazából csak a felszínen kapargató -a valóságban csak az időt fecsérelő, időt kitöltő, “filler”- párbeszédektől eltekintve. Azért még talán adok esélyt a második évadnak…