Mit csináljon az ember, amikor odakint döngetnek a perzselő negyven fokok? Mondjuk, keres egy havas-jeges, vagy legalábbis annak ígérkező filmet. Nos, hóban, jégben nincs hiány ebben a Hóember című, amúgy méltán elfelejtett, ám a Netflixen hozzáférhető alkotásban, téli norvég tájakban is hosszan gyönyörködhetünk, ám a borzongató élmány nagyjából ki is merül ennyiben, ami azért igen kevés, tekintve hogy alapvetően egy skandináv thrillerről van szó. Oké, negyven fokban, 28 fokra állított klímában jól esik azért ennyi is, de a műfaj alapvető klasszikusa, a norvég Jo Nesbø ennél többet, de főleg jobbat érdemel – főleg, hogy a történet alapjául szolgáló regény valóban tök jó, izgaalmas, fordulatos, stb.

A kortárs/közelmúlt krimiklasszikusait előszeretetettel birizgáló Tomas Alfredson Waugh, ráadadásul Martin Scorsese producerkedése alatt ezt a remek irodalmi alapanyagot ugyanis jól elcseszte (a korábbi Engedj be! című vámpíros mókát viszont bírtam). Ahogyan annak idején a John Le Carré-féle Suszter, szabó, stb.-t is, ezt is rendkívül érdekes szereposztással forgatta le: itt sem Michael Fassbenderen, Charotte Gainsbourgon, a megalázóan kevés mondatot kapó, de mindig remek Toby Joneson vagy J.K. Simmonson, Chloë Sevignyn vagy a régen látott Val Kilmeren múlnak a dolgok. Egész egyszerűen az eredeti regény szövevényes cselekménye, a fő- és mellékalakok ott szépen kibontott élettörténete csak kapkodva, elbarmolva, hiányosan adaptálódott a filmbe – a fprgatókönyv egész egyszerűen egy zagyvalék. Persze, egy skandináv krimibe, thrillerbe nem ártanak eredeti skandináv szereplők, de ez itt most tényleg csak kicsit vagy alig zavaró az elcseszett mese mellett. A film így azonban tényleg csak egy álmos, kánikulai délutánra lehet egyfajta megoldás, komolyabb esetekre borítékolható az elégedetlen bosszankodás.