Mondhatnám, hogy ígéretes fiatal nőként toppant be a filmiparba Emerald Fennell, hiszen első filmje sem sikerült rosszul: az Ígéretes fiatal nő sajátos látásmódú bosszútörténet, “tökös” feminista lendülettel elővezetve. A hölgy korábban próbálkozott írással (a Megszállottak viadalában már megcsillantotta elkötelezettségét az önmagukért kiálló nőkért), színészkedéssel is, a Saltburn második rendezése és nagyjából kétharmadában szinte hibátlan alkotás. Ezúttal azonban egy fiú áll érdeklődésének középpontjában. Oliver szegény, szociális ösztöndíjjal kerül a puccos és fennhéjázó oxfordi egyetemre, ahol egyből a helyi menő, elsősorban kékvérű nagyképűek céltáblájára kerül, ráadásul az első pillanattól kezdve heves érzelmek gyulladnak benne a legmenőbb srác irányában. Egy újabb, homoerotikus felhangokat pengető angolszász kollégiumi film helyett azonban Fennell a tőle megszokott merészséggel egy Julien Sorel-történetet kerekít, melyben a csúnyácska, lenézett Oliver összehaverkodik az imádott Felixszerl annyira, hogy hamarosan a gazdag, kiváltságos főúri kastélyban, Saltburnben találja magát, mint családi barát, s miként szép sorjában közel kerül a családi társaság minden tagjához. Mígnem.

Tehát Stendhal klasszikus figurája, Julien Sorel ad pacsit Patricia Highsmith Mr. Ripley-jének Oliver karakterében, akit a brit filmművészet egyik legérdekesebb fiatal reprezentánsa, Barry Keoghan (pl. Egy szent szarvas meggyilkolása, A sziget szellemei, stb.) kelt életre, szintén igen minőségi teljesítményt nyújtó kollégák társaságban. Pazar a film kiállítása is, néha kifejezetten vad, merész, stílusos képi világban jelenik meg Oliver felemelkedése és … Véleményem szerint itt bicsaklik meg az egész projekt, mert Fennell pimasz módon nem teszi azt hősével, amit a klasszikus dramaturgia szerint kellene. Maró gúnnyal ábrázolja a degenerált, extremitásokba és kifinomult mániákba süllyedt angol uralkodó osztály itt közszemlére tett példányait, mintha egy óriási, lustán vonagló selyemhernyót látnánk, amibe randa kis kullancsok kapaszkodnak vérüket szívva, mikor megjelenik egy hatalmas pók, ami ezt az egész életközösséget hálójába fonja, majd az egészet felfalja. A megbicsaklást abban látom, hogy Fennell is úgy látja, hogy Olivernek nyernie kell, de ebben feladatot is ad neki – holott talán elég lenne megvárnia, míg a természet elvégzi dolgát. Bár erre valószínűleg kevés lenne egy film játékideje (ahogyan a mi időnk is véges)… Így viszont ez a film egy remekműgyanús, erősen fogalmazó társadalomkritika helyett egy izgalmasan, eredetien induló, de végül mégiscsak kiszámítható végkifejletbe fúló pszicho-thriller lett.