Én erről a filmről tökéletesen megfeledkeztem. Igaz, amikor futott, még bőven pandémikus világhelyzet volt, ami rendesen meg is kavarta a film előkészületeinek és forgatásának amúgy is kaotikus káoszát, és hát mindig volt valami más. Aztán most véletlenül elémlökte a Netflix, hogy ezt biztosan meg akarom nézni, s mivel kivételesen dologtalan vasárnap volt, kaptam is az alkalmon, hogy ezzel a bő háromórás lökettel betöltsem az estvét. Play. Meg is állapítom rögtön, hogy azért ez a Baz Luhrmann még mindig legnagyobb partirendező, senki nem tud olyan őrült, fortyogó, buja és tomboló partijeleneteket rendezni, mint ő… Csak a végefőcímnél látom, hogy ezt a Babylon című filmet valójában Damien Chazelle (pl. Whiplash, La La Land) rendezte, a bennefoglaltatott, ominózus tomboldával egyetemben. Ezek szerint, vannak még zsenik a placcon, ebben a műfajban is. (Csak én hülyülök.)

A hatalmas méretű és még nagyobb ívet befogó alkotás valójában Hollywoodról szól, annak első aranykoráról, amikor a némafilmet felváltotta a hangosfilm (majd nem sokkal később a fekete/fehér négyzetet a színes cinemascope). Az ebben az esetben kissé háttérbe szoruló cselekményben két szegény fiatal (Margot Robbie és Diego Calva) próbál bejutni az amerikai álom gyorsan terjeszkedő gyárába, először kevesebb, majd több sikerrel. A lány -tehetségéből és rámenősségéből fakadóan- hamar sztárja lesz a némafilmnek, de a fiú is relatíve gyorsan emelkedik a ranglétrán: a hangosfilm beköszöntével már stúdióvezető. Közben már magasan az égen csillogó sztárok húnynak lassan ki (Brad Pitt), a háttérben pedig mindenható mágnások morzsolgatják szivarjukat (pl. Flea, aki, bár a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, színészként nem először bizonyít a filmvásznon). Közben egész Hollywood politoxikomán mámorban tombol, de az üzlet is pereg: a mindig friss filmekre, régi és új sztárokra áhítozó közönség folyamatosan követeli az új és újabb napi betevő élményt, a mozi mámorító örömét. Chazelle filmakotása tulajdonképpen ennek az örömnek a megfogalmazására tesz -szerintem sikeres- kísérletet. Szerencsére, mentesen minden hamis nosztalgiától. Különösen mulatságosak a korabeli filmforgatások komoly káoszát felelevenítő jelenetek, melyek olykor kifejezetten blőd humorral mutatják meg, olykor milyen hihetetlen szerencse, vagy éppen a kor technológiai körölményei közepette milyen vad kreativitás kellett akár egyetlen nehezebb jelenet felvételéhez.

Ennek megfelelően ez a film elsősorban a film, jelesül itt a hollywoodi film filmtörténetben is jártas, műveltebb és elvetemültebb rajongóihoz szól, akik nem csak tátott szájjal szeretik átélni az álmot, hanem azt is szeretik tudni, “mitől megy a villamos”. Valamint, ismerik a korabeli sztárokat, legalább hallottak már mondjuk Myrna Loy-ról, vagy éppen Douglas Fairbanks Jr.-ról, Greta Garbórol, Rudolph Valentinóról vagy éppen Josef von Sternbergről. Vagy éppen Irving Tahlbergről, a híres producerről. Az ő és mások figurái jelennek meg Chazelle ikonikus mozijában is, hol saját magukként, hol pedig fiktív karakterek ihletőjeként: pl. a főbb karakterek, pl. Nellie LaRoy (Robbie) vagy Jack Conrad (Pitt) is több, híres, vonásaikban, tulajdonságaikban könnyen beazonosítható hajdani filmcsillag figurájából lettek összegyúrva. Maga a film természetesen rendkívül látványos, helyenként kifejezetten vicces, néha egészen explicit jelenetekben bővelkedő, szakadatlanul, vadul áradó képfolyam a film és a mozi imádatáról, illetve Ikarosz ősi példázatáról, a túl magasra szállni vágyó ember eleve elrendelt sorsáról.