Eddig két évad ment le A diplomatából, egy még biztosan lesz (lett). A sztori picit lapos: egy kissé slampos, szabadszájú, az üres formalitásokat és a protokollokat zsigerből utáló, de rázós külpolitikai ügyek kreatív megoldásaiban igen tapasztalt nőt (Keri Russell) váratlanul kinevezik az USA londoni nagykövetének. Vele tart férje (Rufus Sewell), aki nejéhez képest profi diplomatának számít, csak éppen jelenleg munka nélkül, ráadásul válófélben. Langymeleg mosolypartinak tartott nagykövetesdi helyett azonban egy elég veszélyes nemzetközi “helyzetbe” csöppennek – valakik felrobbantottak egy angol repülőhordozót az iráni partoknál. Ebből az összetett személyes ÉS politikai konfliktushelyzetből táplálkozik az eddigi két évad cselekménye, holott ennyi általában legfeljebb két-három részre volt elegendő üzemanyag, mondjuk a Kártyavárban. Kate, a diplomata és feleség, valamint Hal, az ex-diplomata férj közötti dinamika önmagában szórakoztató, a két színész lubickolnak is karaktereikben, a renitens diplomata porcelánboltba tévedt elefántként mozog a diplomáciában, állandóan kócos, rendszeresen mezítláb szaladgál a történelem nagy pillanataiban megkopott márványlépcsőkön, gyakran leeszi magát, miközben a puccban, small talkban, modoros udvariaskodásban és a körmönfont diplomáciai ügymenetben profi férje sepreget utána, a robbantásos dolog(ból fakadó valami) azonban túl lassan bontakozik ki.

Viszont az is igaz, ha túl gyorsan bontakozna ki, akkor sokkal kevesebb tér és idő maradna Russell és Sewell közötti folyamatos és amúgy valóban szellemes, sőt, olykor érzelmes pillanatokban bővelkedő perpatvarra, ami azért bőven magával visz a harmadik évadra is, főleg, ha hozzávesszük Kate időközben felmerülő új, igen magasra hágó karrieresélyeit is. Elég jó a mellékszereplők színes garmadája is, bár nehéz elmenni szótlanul a látványosan kvótás szereposztás mellett: persze, hogy afroangol a külügyminiszter, ázsiaamerikai a londoni CIA-főnök, aki emellett természetesen hölgy – van aki fennakad ezen, én szórakoztatónak találom. A dialógok pattognak, ahogy kell, jó randán beszél itt mindenki ebben a magas társaságban, legyen az diplomata, angol miniszterelnök vagy akár amerikai alelnök (szerintem ez akár hiteles is lehet, bár viszonylag ritkán társalgok igazi diplomatákkal). Az egész simán elmenne egy Utódlás-szerű családi történetben – azonban egy ilyen horderejű konfliktusban, mint ami a háttérben itt kibontakozik, ez a perpatvar mégis sekélyesnek, soványkának tűnik. Még akkor is, ha ne adj’isten, a valóságban sincs ez másként. A harmadik évad talán nagyobb ívet húz, mint az első kettő, talán mert a főszereplők egyikének karrierje is felfelé ível – még mindig szórakoztató, de a politikai/párkapcsolati drámák mezőnyében még mindig második vonal (ami nem rossz, mégha nem is túl sűrű ez az al-alműfaj).