Nem először szolgál Nápoly városa és népe háttérként, környezetként, sőt tulajdonképen egyik szereplőként Paolo Sorrentino-filmben, az Isten keze helyett azonban sokkal inkább a Maestro korábbi, A nagy szépség című mozijához kapcsolódik Parthenope – Nápoly szépe története. De még inkább egy korábbi nagy olasz, Federico Fellini szelleme lebeg eme alkotás és szerintem Sorrentino egész eddigi pályája felett. Sorrentino amolyan rakoncátlan tanítványként, minden eddigi filmjében a nagy Federicóval felesel, rá utalgat, őt parafrazeálja, sőt, sokszor konkrétan lop is tőle. De mondjuk szépen, kölcsön vesz. Itt én közvetlen, direkt párhuzamot érzek Fellini egyik nagy művével, a Nyolc és féllel. Abban Guido, a kiégett középkorú filmrendező küzd álmaival, démonaival, szerelmeivel és keresi életének értelmét, itt egy gyönyörű nő (a címszereplő) életét kísérhetjük végig, nagyjából hasonló úton – Vénuszszerű megszületésétől, 1950-től 2023-as, egyetemi professzorként való nyugdíjba vonulásáig.

Jó bő kétórás, szakadatlan szépségáramlás Sorrentino ezen filmje is, szerelmes himnusz az emberi szépséghez, a csillogó intellektushoz, az olasz életörömhöz és az olasz emberekhez. Parhenope, a címszereplő mindehhez tökéletes médium: sokszor kacéran, hívogatón, finom pimaszsággal, éleseszű szemtelenséggel provokál szembe minket, nézőket, ahogy egyenesen szemünk közé néz. Celeste Dalla Porta tökéletes választás, minden porcikájában, szenzációs kisestélyikbe bújva, hitelesen adja ezt a szinte mágikus szerepet. De amúgy is tobzódik a film szép emberekben, az elején sokszor érezni, mintha valami nagystílú, elegáns, kifinomult ízléssel megalkotott divatklipet néznénk, amit a környező, tengerparti táj, az évezredes kultúra minden lenyomata, épületek, szobrok, festmények, súlyos kárpitok, az idő és a nap által pasztellszínűvé fakult csempék és kövezetek hitelesítenek.

Bár egy élet történetét meséli el a film, mégsincs igazi cselekménye. Sorrentino éppúgy költészetként, művészetként viszonyul a filmhez, mint mestere, Fellini. Hangulatot alkot, amit semmivel nem tévesztünk össze, ami alapvetően meghatározza, mit fogunk érezni, vagy mit kellene éreznünk, ha történetesen valahol a Sorrentói-öböl környékén mossuk ki magunkból az északi világ minden görcsét, nyűgjét, idegbaját, mint ahogy az akkor még nem Sir Gary Oldman karakteres cameójában az általa alakított alkoholista, meleg amerikai író, egy hosszú, szomorú, de szívfájdítóan szép, magányos sétában. Feltéve, ha van bennünk igény olyan, ma nem éppen divatos dolgokra, mint a kultúra, a művészetek és egyáltalán, a fennkölt, természetes szépségben való fürdőzés. Ha nincs, nem ez a mi filmünk.