Kathryn Bigelow (pl. A bombák földjén, Zero Dark Thirty, Detroit…), Hollywood saját jogán Oscar-díjas katonai és biztonságpolitikai szakértője gyakorlatilag szétsavazza hazájának védelmi képességeit, melyet a világ legnagyobb hatalma szerinte tanusítana egy valódi atomtámadás esetén. Hogy milyen erővel lépett Bigelow az amerikai “narancsos” hatalom tyúkszemére, arra bizonyság, hogy a Pentagon rögtön a Netflixes bemutató után kiverte a hisztit (amit az alkotók azonnal hárítottak is azzal, hogy csak a valóságot írták le). Ezt persze a nézők szájtátibb része észre sem veszi, csak hőzöng, hogy nem vágja pofán a végén a gombafelhő… Mások, akik értik, valójában milyen Feszült helyzetről van itt szó, azok tapsolnak – én is tapsolok.

Szóval, nincs a végén gombafelhő, de az amerikai zászló sem leng büszkén, magasan. Nem spoiler ez, mert a történet NEM ERRŐL szól. A nevezetes kubai rakétaválsághoz hasonló szituációt vázol fel a történet: valahol a Csendes-óceán felett egy USA felé tartó ballisztikus rakétát észlelnek a védelmi radarrendszerek. Nem tudni azonban ki indította a rakétát, milyen rakéta az egyáltalán, csak annyi bizonyos, hogy a röppályája alapján Chicagóban fog becsapódni/földet érni/lezuhanni/leszállni. Derült égből jön a villámcsapás, a vészhelyzeti döntéshozók rendes napi teendőiket végzik, az elnök egy gyerekkosármeccsen van, a védelmi miniszter golfozik, a vezérkari főnök altatás alatt van egy rutinműtét miatt, stb. Bigelow és Noah Oppenheim (nomen est omen) forgatókönyvíró három különböző nézőpontból mutatja meg a káoszt, ami kitölti az észleléstől a vélt becsapódásig tartó alig több mint 18 percet. Nos, nyilván ezen húzta fel magát a védelmi minisztérium (mint Pintér Bélán a Kálomista…), mert ha igaz, amit itt látunk, akkor kurva nagy a baj. És tényleg tök mindegy, hogy van-e rakéta, hogy becsapódik-e, hogy Észak-Korea lőtte ki, vagy az irániak, vagy a ruszkik… És az is kurva nagy baj, hogy tömegek, értsd jól, valóban tömegek háborodnak fel azon, hogy a végén nem tudja meg, mi történt a történetben annak vége után. Ráadásul, Bigelow és Oppenheim néhol olyan pikírten morbid, hogy akár fel is röhöghetünk, ha nem nehezedne ólomsúllyal mellkasunkra az ábrázolt helyzet súlya. Mi eközben csak reménykedhetünk, hogy ezúttal mégis a Pentagonnak van igaza, bár épp mai hír, hogy a ruszkik valami repülő Csernobilként becézett tömegpusztító atomrakétát villantottak a nagy globális faszméricskélésben – tehát egyelőre nincs remény. Ezért veri az asztalt minden normális ember, hogy elég legyen már!